14 éves voltam, abban a korban, amikor már felnőttnek képzeltem magam, azt hittem, mindent tudok, mindenre odafigyelek, és minden jó, amit cselekszem. Nem így volt…

   A csodálatos gyerekkoromat Újpesten töltöttem. Nagyon szerettem ott lakni, a kertvárosban, amely annak idején szinte olyan volt, mintha falun lettünk volna. A feeling teljesen megegyezett a falusi élet érzésével.

     A húsvét nem csupán a tavasz ébredésének ünnepe, nem csak a barka illata és a friss zöld színek megjelenése. Sokkal mélyebb, sokkal érzelmesebb annál. Ez az időszak a reményé, a megújulásé, és a legfontosabb: a szereteté.

   Velünk szemben az utcánkban lakott Ili néni, aki meglehetősen szerette az italt. Jószívű teremtés volt Ő, de rengeteg lelki szenvedésen ment keresztül, ezért bánatát az italba fojtotta.

   Az Élet olyan, mint egy hatalmas, kissé kaotikus bolhapiac. Vannak itt csillogó, új dolgok, amikért azonnal lecsapsz, aztán vannak poros, réginek tűnő kacatok, amikről nem tudod, mire valók, de valamiért mégis megtartod őket.

     Az újságot lapozgattam a parkban egy padon, kerestem benne előző nap megírt cikkemet.
     Valami bekerült a látóterembe, először nem is tudtam eldönteni, hogy mi az, de aztán kitisztult a fókuszom, és láttam, hogy egy kéz, görbe ujjakkal fészket formál.

     Az érces hangú madár minden hajnalban az ablak előtti fán kezdte napüdvözlő énekét.

     Nagyapámat, aki négy nyelven beszélt, nagyon szerettem. A meséit, és ahogy fúrt, faragott, tevékenykedett a ház körül, miközben nagyanyám a világ legfinomabb palacsintáját sütötte nekünk. Minden nyaramat velük töltöttem, alig vártam, hogy láthassam őket. Ősz haja és ősz körszakálla volt, ráncos arcából kék szemei pedig mindig mosolyogtak rám.

     Ilyen sűrű ködre még öregapám sem emlékezett, szokták mondani, hát eszembe jutott, hogy régen talán köd abszolút nem is volt, hiszen nem beszéltünk róla soha. Annyi minden másról viszont igen. Ezt majd legközelebb.
     De most a szomszéd házig is alig lehetett látni, csak a tető körvonalai sötétedtek.

     A kis fecske, amely mindig elsőként érkezett tavasszal, idén késett. A falu öregjei aggódva lesték az eget. Egyszer csak egy viharvert, fáradt madár ereszkedett a templomtoronyra.
     Pihegett, szárnya piszkos volt, de a csőrében egy apró tollat hozott - egy másik fecske tollát. A többiek csivitelve fogadták, mintha mesét kértek volna. 

     Vígan úszott a kék vízben, pikkelyein megcsillant az áttört napsugár. 
     - Itt vagyok, itt a helyem - gondolta, s mélyet "harapott" az oxigéndús vízből. De hirtelen egyedül érezte magát, körötte csak a zöld hínárok járták násztáncukat. Irigyelte őket. 
     - Nekik bezzeg van párjuk, míg én itt evickélek magányosan. Én, az árva kis halacska.

Mindeközben gyermekeik iskolákban szerzett tudásával ismerkedtek.

Kezdetét vette a megszállások ideje. A háborúk jöttek, mentek, elszabadult a pokol.

A nagy meglepődésüket ő törte meg épp azon a nyelvrendszeren, amit az úton felfedeztek magukban.

Ez a keresés nem indult zökkenőmentesen.

Azt tudni kell, hogy abban a világban, a kezdetekben, nem volt halál...