Vannak különleges napok. Túlszervezve, túlbonyolítva, információátadás nélkül, pár szereplő részvételével. Aki fellép az élet színpadán a mai előadásban topog, szemüvegét orrán feltolja, nem látja a kivezető utat. Egymással, egymás nélkül, hogyan oldhatja meg a feladatot. A különböző energiák összekapcsolódnak, vagy pont elkerülik egymást.

   A játszótéren történik ez a lelket melegítő kis történet. Kora délután van, nem sok gyerek van még kint, szabadon lehet használni a játékokat. Két gyerek játszik, testvérek, békésen osztoznak a hintán. Egy kisfiú érkezik, egy darabig nézi őket, majd szóba elegyedik velük. Megkérdezi a nevüket, korukat, mesélni kezd magáról.

   Marika néni hajlott hátú, idős asszony volt. Egy kicsi faluban élte egyszerű életét. A férje már meghalt, gyermekei pedig távol éltek tőle. Minden reggel a rózsafüzérét morzsolva imádkozott. Ezen a reggelen sem volt ez másképp.

   Fekszem az ágyon. Nem az én ágyam. Orromban valami különös, kámforos illat kavarog. Néha érzem, ahogy egészen eltölt, majd elillan. Gyűlölöm ezt a szagot. Mozdulnék. Emelném a fejem, de nem tudom. Halk csörömpölést hallok, egészen közelről. Beleborzongok. Érzem, ahogy körülöttem valaki járkál, pakolgat valamit ide-oda, majd halkan, egészen nyugtató hangon megszólal.

   Az erdei ösvény a kis patak mellett vezetett. Nem sietett, figyelte az ébredező erdő légzését. A magas vén fák ágain a fészkekből madárdal csendült. Látta és hallotta egy harkály szorgos kopácsolását, lepkék szálltak a fa törzsére nedvéből táplálkozni. Egy mókus ágról ágra ugrált, az odúja felé tartott, kicsinyeinek vitt mogyorót reggelire.

   A nap felbukkant a horizonton. A fáradt, melegtől megviselt város ébredezni kezdett. A meleg éjszaka nem hozott enyhülést az átmelegedett beton és parkok fáinak. Az ablakban állt. Egész éjjel nem hunyta le a szemét, mégsem érzett fáradságot testében. Ez az éjszaka fordulópont az életében. Nem tudta, mi fog történni, de érezte minden érzékszervével, hogy készülődik valami.

   Augusztus éjszakái már másképpen lélegeznek. Mintha a nyár, mielőtt végleg elengedné a föld kezét, még egyszer felnézne az égre, és titokban megszámolná, hány álmot hagy ránk maga után.

   Valami megváltozott. Azon a reggelen könnyebben ébredt. A lehúzó, sötét erő eltűnt. A testét könnyűnek, lelkét szabadnak érezte. A fáradt, semmit nem jelentő napok, mint a reggeli köd, úgy szálltak el emlékezetéből. Gondolataiban, érzéseiben lebegett, élvezte a lét felemelő, súlytalan állapotát. Megkönnyebbült, hogy ennek a tanításnak vége van.

   Édesapám, ha belegondolsz, az életünk olyan, mint egy öreg szőlőtőke, sok mindent kibírt már. Átvészelte a fagyokat, a viharokat, a perzselő nyarakat, mégis minden tavasszal újra kihajtott. Talán mi is ilyenek vagyunk.

   Ki vagyok én?
   Egy maréknyi hajnal, amely még nem döntötte el, hogy fénnyé vagy köddé válik a mai nappal.
   Egy fa vagyok, s gyökereim a múlt csendjébe kapaszkodnak, miközben lombom a jövő szelét hallgatja.
   Nem csupán ember vagyok, hanem egy út, mit a lépteim rajzolnak a porba, s amit majd az idő lassan beleír az örökkévalóság könyvébe.

   Az erdőt járom, s a fák most úgy állnak itt a nyár perzselő tenyerében, mint vén öregemberek, kiknek ajkáról már rég elfogyott az utolsó ima is.

   Vannak azok a napok, amelyek ébredésnél még semmit nem jeleznek. A megszokott reggeli rutinok sorozata, robotpilóta üzemmódra végezve. Gondolatok örvénylő tekervénye, ami elvisz a jelenből a jövő felé vetít, vagy akár a múlt egy pillanatképét dobja fel.

   Az ismeretlen énje felébredt, szinte táncot lejtett lelke rezdülésére. Csillagoktól ragyogó égboltot, fényesen világító teliholdat, sűrű, magas fák között halkan suhanó természet szellemeinek mágikus jelenlétét érezte. A hold birodalmában, az éjszakában otthon érezte magát. Látta, ahogyan önmagát tanulja, keresi élete célját, feladatát.

   Mint a céltalanul bolyongó lelkek a túlvilág sekélyes tengerében, olyan érzések viharában ébredt ezen a napon. Csak ült a konyhában szétáradó kávé illatában és nem észlelte a körülötte zajló történéseket. Szeme a nappaliban lévő könyvespolc könyveit fürkészte. A könyvek sokasága közül hirtelen előlépett egy kép.

   Az életem nem mindig volt derűs. Sokszor úgy éreztem, hogy az ég elfelejtette kinyitni felettem a kékség kapuit, és a felhők szürke árnyéka alatt csak bolyongok, mint egy vándor, aki elveszítette iránytűjét. A remény olykor csak pislákoló mécses volt bennem, amit a sors szeszélyes szelei újra meg újra ki akartak oltani.

   Felkente a hajára a festéket. Meg akarta mosni a kezét, amikor szembesült azzal, hogy nincsen víz. Ekkor még nem pánikolt. Gondolta, 20 perc alatt bármi megtörténhet. De ahogy az idő szaladt, a pánik is érkezett. Elég nagy sietséggel. Agya lázasan kezdte kidolgozni a tervet. Átszaladt a szomszédba. Ott sincs víz. Remek. Nincsen ásványvíz sem itthon.

   A szavakban, a mondatokban, a történetben, ami a papírra kerül, annak a személynek a gondolatai, érzései kerülnek, aki a sorokat leírta. A benne kavargó, vagy éppen csak felbukkanó, alvó, nyugalmi állapotban lévő, akár másoktól átvett rezgések sokasága. Az adott pillanat érzései, gondolatai.

   Az éjszaka csendje, hidegen, s szinte fojtogatón borult szobámra.