Ma megint az életről gondolkodom.

     A hullócsillagok néma könnyei az égnek. Míg mi a földön apró, parányi lényekként felfelé meredünk, miközben az éjszakai égbolt szomorúságát láthatjuk, ahogy egy fénylő lélek elhagyja a csillagképek alkotta fenséges rendet, s a légkör súrlódása égeti fel csillogó testét, mint ahogy a bánat a szívet, és dicső múltja, ragyogó fénye egyetlen pillanat alatt szétporlad.

     Egy ideje figyelte a mosdó mellett megtapadt porcicát. Amikor kezet mosott, akkor tűnt fel neki. Később kitakarítok. A gondolatot csak a kéztörlés követte, becsukta maga mögött az ajtót.

     Eljön a hajnal, s a szürkületben, amikor a nap még csak egy rejtőzködő ígéret a távolban, a tó felszíne egy óriási ezüsttükörré válik, amelybe az éjszaka még belepillant. A köd, mint egy finom csipkefátyol, terül szét a vízen és a part menti nádas felett, elmosva a valóság és az álmok határait. Ezen a néma, megfestett tájon ébredezik a világ, s vele én is.

     Ahogy a hajnal első sugarai megcsókolják a földet, a parasztasszony is felébredt, hogy beteljesítse családja éhes szájainak kívánságát. Ujjai, amelyek a liszt lágy porában táncoltak, mint a szél a búzamezőben, gyúrták az új nap ígéretét. A tészta lassan, de biztosan emelkedett, akár az élet maga, magába szívva a reményt és a türelmet.

     Lassan majd térdre rogy a nyár, s lehajtja fejét az ősz előtt. A Nap is már elcsigázott vándorként araszol az égen, s csak aranyló könnyeit hullajtja a sárguló fák koronájára. A fák is lehajtják fejüket, mint meggyötört öregek, némán várva, hogy a szél faggatózó ujjai végigsimítsák ráncos kérgüket.

   Létezik egy súly, amit senki sem lát. Nincsen formája, nem vet árnyékot, és a mérleg mutatója sem mozdul el tőle. Mégis érezzük a vállunkon, ahogy lassan, megalkuvás nélkül nyomja le a gerincünket.

   A nyár még melegen tombol. Bekúszik a betonfalak közé, átmelegíti az erkélyek ablakait, a redőny résein belopakodó napsugaraitól a parketta felmelegszik, meleg hőt ad le mezítlábas talpadnak. Figyeled erőlködését, és megtörlöd gyöngyöző homlokadat.

   A dzsungel csendje mélyebb volt, mint valaha. A tigris nesztelenül mozgott az aljnövényzetben - izmai hullámoztak, ahogy lassan közeledett a tisztás szélén álló emberhez. Nem támadott. Csak nézte. A sárga szempárban nem volt félelem, sem harag - csak a világ régi törvényeinek csendes tudása.

Gondolataim

   Anyám, Te, aki elindultál a csillagporos úton, melyet a Tejút égi fénye festett. Lábaid alatt nem föld volt, hanem a végtelen égbolt, ahol minden lépéseddel egy csillag gyúlt ki. A szíved meleg, lüktető fénye, mely egykor engem táplált, most a végtelen sötétségében pislákoló fáklyaként vezet másokat.

   A nő egy csokor virágot szorongatott a kezében. A zsúfolt metrón ült, és a körülötte lévő embereket figyelte. Már eldöntötte, hogy valakinek odaadja a csokrot, csak még nem tudta, milyen formában.

   Az első szerelem, akár egy gyengéd tavaszi zápor, amely meztelen szívföldünkre hull, és virágba borítja azt ezernyi színben. Mint napsugár, ami áttöri a borús égboltot, úgy hatolt be lelkembe, elűzve a magány hideg ködét. Puha érintése, mint a frissen sült kenyér illata, betöltötte a levegőt, és minden porcikámban éreztem az élet édes zamatát.

   Gyuszi egyedül élt a szüleitől örökölt házban, a maga módján igyekezett is rendben tartani. Kertjében zöldségek, gyümölcsfák, és az ablakokban, ahogy anyjától megszokta, muskátlik virítottak.

   Már sok tenger morajlott sziklás partjain, és számtalan szél fésülte meg a fák lombjait, mióta először elindultam tőled. Utam során városok zúgó szívverését hallgattam, és pusztaságok néma csendjében vesztettem el önmagam, miközben lelkem egy távoli csillag fényét kereste.