Egy betegség kapcsán jutottak eszembe a következő gondolatok.

   A vén gesztenyefa az udvaron állt. Ágain még rengeteg színes levél pihent, őrizve az ősz szépségét, pedig már egy téli hónap derekán járt  időapó.

Ködös hajnal, álmos, lustán és lassan ébredő város.
Az éjszaka még maradna, de érzi, mennie kell.
A zajok egyre erősebbek, egyre több ember van az utcán, gyakrabban jár a metró, a villamos.

   Csak a fejét biccentette meg, mikor az anyja lerakta mellé a tányért. Odanyúlt, szájába rakott egy falatot, az íz ismerős volt, de a tudata nem tudta beazonosítani.
   Keze ügyében volt egy Cola, ivott pár kortyot, majd bámulta tovább a képernyőt. Nem hagyhatta abba, hiszen már majdnem végigért az utolsó pályán, a győzelem karnyújtásnyira volt tőle.

   Csak a fejét biccentette meg, mikor az anyja lerakta mellé a tányért.
   Odanyúlt, szájába rakott egy falatot, az íz ismerős volt, de a tudata nem tudta beazonosítani. Keze ügyében volt egy cola, ivott pár kortyot, majd bámulta tovább a képernyőt.

   A történet egy vidám délutánról szól.
   Amikor népes utcákon tolonghatsz, kéregetőnek nyújthatsz pár forintot, élelemre gyűjtőnek kenyeret rakhatsz a táskájába, a lábadra lépő emberre mosolyoghatsz.
   Amikor tömött buszra furakodhatsz, ülőhelyet nem találhatsz, reményedet fel nem adtad, hogy üres helyre lepattanhatsz.

Kedves Mindenki!

   Szombat kora délután volt. Kissé borongós őszi nap. Délelőtt kicsit esett az eső, de mostanra kellemes idő lett.

   A telefon elég korán kelt.

   Csodálatos évszak az ősz. A fák színpompás ruhát öltenek, a levelek versenyeznek, melyikük színe a legszebb. A kis patak nevetve figyeli minden reggel, ahogy a sárga, barna, piros levélkék egész nap a víz tükrében nézegetik magukat, ahogy napról napra egyre szebbek lesznek.

   Hétköznap van, korán reggel. A város még nem éli zajos életét, csak a munkába induló, korai vonathoz siető emberek várják a metrót.

   A lány egy szép, nyári délután felült a biciklire, és kényelmesen, mindent megfigyelve maga körül, kitekert a Duna partra. Keresett egy csendes, emberektől kicsit távolabb lévő helyet, gondolkodni, pihenni vágyott, a nap melegét érezni az arcán. Kényelmesen elhelyezkedett a pokrócon, bekente magát naptejjel, becsukta a szemét, és próbálta kizárni a külvilágot.

Ez a történet azért született, mert az unokahúgom unokájának kötelező olvasmány a Pál utcai fiúk.
Az utolsó fejezetet azonban nem hajlandó elolvasni, mert nagyon szomorú a vége.

Február van és nagyon hideg. A városban az éjjel hatalmas hó esett. A fák, a parkban a  padok, a futópálya, minden fehéren csillog. Éva korán ébredt, és az ablakból nézi az ébredező várost. A pékségből friss kenyér illata száll, egyre több a járókelő, mindenki fázósan húzódik sálja melegébe.

   Beszélgettünk. Az öregségről, a barátságról. Ő inkább csak kérdez, szólásra biztat, érdekli a gondolatom, alig szól, de érzem, hogy nagyon figyel rám.
Én csicsergek.

   Csodálkozó kék szemekkel tekintett a világba. Az ő kis világába. Minden érdekelte, ami körülötte élt és zajlott. A bogarak, a lepkék, a virágok, az állatok, és persze, a kicsi társai. Úgy ötven kisgyerek. Szőkék, barnák, feketék, és volt köztük egy kis vöröshajú is. Őt Petinek hívták. Mindenki mosolygott, amikor ránézett. Fehér bőrén csak úgy virítottak a vörös szeplők.

A nő kíváncsian lépett be az ajtón.
A kicsi lakás előterében állt.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a villanyt.
Tekintete végigsiklott az előtte feltáruló tárgyakon.
A sarokban az állófogas, rajta egy kék színű esőkabát, egy esernyő, egy kék válltáska, és egy kék pulóver.

   Este van. A hold kacéran tekint le a fák lombjára. Csend van. Csak a vén tölgy nyikorgó ágai verik fel a csendet. Hirtelen sikoltás hallatszik. Vészjósló  kelepelés, csivitelés. Nappali fénybe borul az erdő. 
Mi lehet ez?