A mező még halkan szuszogott, amikor a pipacsok felébredtek. Nem volt ébresztőóra - csak a szellő szólt nekik: ,,Indul a reggel!"
   Pipacs Mama nagyot nyújtózott-
   - El ne késsetek a harmatóráról! - mondta.
   Pipacs Panka szaladt a fű közé, hol a Csendmanó hintázott szótlanul.
   - Mi lesz ma a tornaórán? - kérdezte Pipacs Peti.

   Életünk, mint pókháló a szélben, gyenge szálai megfeszülnek a láthatatlan áramlatokban. Egyetlen fuvallat is képes elszakítani gondosan szőtt álmainkat, szilánkokra törni a holnap ígéretét. De mégis ott vagyunk, ringatózunk a semmi határán, kapaszkodunk a lét apró rezzenéseibe. Minden mozdulatunk egy némításra ítélt kiáltás, egy csendes könyörgés a stabilitásért.

   A szívem egy ódon kút, melynek mélyén egy rég elfeledett forrás zubog. Szüntelenül áramlik belőle az élet vizének ezüst patakja, néha csöndes, simogató suttogással, máskor zúgó áradattal. A kút falai közt ezer emlék tükre csillan, s minden emlékcsepp egy elmorzsolt pillanat lenyomata.

   A város fölött az ég olyan színpompás kékségben vakított, hogy a nap sem talált semmi kivetni valót benne. Csak ragyogott, és olyan izzó meleg telepedett a betonházak közé, mintha Belzebub a pokolból segítene neki. A szél sem mozdult, a parkokban a fák, bokrok sárgán, teljesen lekókadva, soványra aszalódva reméltek cseppnyi vizet.

   A bérlakás tizedik emeletén élt a férfi. Már nem dolgozott, csak egy héten három napot, és csak hat órában vállalt munkát. Elég sok ideje volt, és szeretett reggelente az erkélyen kávézni, közben figyelte az utcához köthető zajokat, és a szomszédoktól átszűrődő reggeli tevékenységek is lekötötték figyelmét.

   Ez a nap már a búcsú napja. A nagylánynak mennie kell, a barátnő is hamarabb tér vissza a városba. Még vár a Szupiszuper-Lego kiállítás a kicsikre, csodálatos dolgok épültek az apró figurákból, városok, falvak, téli tájak, rendőrség, kész fantázia birodalom. Nemcsak a gyerekeket, de a felnőtteket is lenyűgözi a látvány.

   Harmadik nap.

   Anyám mosolya volt nekem a napkelte, mely elűzte reggeleim árnyait, s meleg fénye átszőtte lelkem minden zugát, átjárta, mint tavaszi eső a száraz földet. Mosolya volt az iránytűm az élet viharos tengerén, hol minden hullám egy-egy félelem volt, s ő mégis biztos kikötőként állt a horizonton.

   Második nap.
   A reggel remekül indult.

Első nap.
   Vasárnap délelőtt kezdődik a nagy utazás.

   A vágyak folyamán utazom, lassan ringatózva, mint őszi levél a szelíd patakon. Minden kanyar egy új remény, minden örvénylés egy rég elfeledett álom ébresztője.

   Elmentél, és magaddal vitted a napfény minden cseppjét. Most az éj, mint fekete bársonyfüggöny ereszkedik az égre, elrejtve a csillagokat. A hajdan dús, zöld lombok halott, sárga emlékekként hullanak a földre, mint elfeledett ígéretek, melyek már sosem teljesednek be.

   Valóban angyal voltam, vagy csak vágyaimban s álmaimban kóboroltam?

   Két szemed az élet, ez a két parányi tükör, amelyben a világ visszfénye megpihen. E két mély kút, mely nem csak a szeretet és érzelmek tükre, hanem a lélek rejtett ösvényeinek térképe is. Mint két ősi csillag, amelyek csendesen őrködnek a végtelen éjszakában, úgy figyelnek ők is, kutatva az idő múló árnyait és a pillanat törékeny szépségét.

   A délutáni csúcsidőben a lánynak sikerült egy üres helyre leülnie, elővette telefonját, végigpörgette az üzeneteit.

   Az élet, ez a csodálatos, mégis néha szeszélyes utazás, nem más, mint egy hatalmas, díszes színház. Minden egyes hajnal egy új felvonás kezdetét jelzi, ahol a függöny lassú emelkedésével belépünk a színpadra. Mi vagyunk a szereplők, akik megkapjuk a forgatókönyvünket, bár sokszor a soraink csak a pillanat hevében születnek meg.