Gondolataim

   Anyám, Te, aki elindultál a csillagporos úton, melyet a Tejút égi fénye festett. Lábaid alatt nem föld volt, hanem a végtelen égbolt, ahol minden lépéseddel egy csillag gyúlt ki. A szíved meleg, lüktető fénye, mely egykor engem táplált, most a végtelen sötétségében pislákoló fáklyaként vezet másokat.

   A nő egy csokor virágot szorongatott a kezében. A zsúfolt metrón ült, és a körülötte lévő embereket figyelte. Már eldöntötte, hogy valakinek odaadja a csokrot, csak még nem tudta, milyen formában.

   Az első szerelem, akár egy gyengéd tavaszi zápor, amely meztelen szívföldünkre hull, és virágba borítja azt ezernyi színben. Mint napsugár, ami áttöri a borús égboltot, úgy hatolt be lelkembe, elűzve a magány hideg ködét. Puha érintése, mint a frissen sült kenyér illata, betöltötte a levegőt, és minden porcikámban éreztem az élet édes zamatát.

   Gyuszi egyedül élt a szüleitől örökölt házban, a maga módján igyekezett is rendben tartani. Kertjében zöldségek, gyümölcsfák, és az ablakokban, ahogy anyjától megszokta, muskátlik virítottak.

   Már sok tenger morajlott sziklás partjain, és számtalan szél fésülte meg a fák lombjait, mióta először elindultam tőled. Utam során városok zúgó szívverését hallgattam, és pusztaságok néma csendjében vesztettem el önmagam, miközben lelkem egy távoli csillag fényét kereste.

   A képzelet az ablakon szökött ki. Halkan, észrevétlenül surrant ki, maga mögött hagyta a kopott ülőgarnitúrát, a szú ette polcokat, az ócska, foszladozó kabátot, a karcos régi  lemezt a csorba lejátszó tű alatt. Csak félig nézett vissza, és máris messze járt.

     A lány kezével arrébb tolta a szemét eltakaró felhőt. A látvány lenyűgözte. A hó nagy pelyhekben kavargott a néha feltámadó szélben.

   A mező még halkan szuszogott, amikor a pipacsok felébredtek. Nem volt ébresztőóra - csak a szellő szólt nekik: ,,Indul a reggel!"
   Pipacs Mama nagyot nyújtózott-
   - El ne késsetek a harmatóráról! - mondta.
   Pipacs Panka szaladt a fű közé, hol a Csendmanó hintázott szótlanul.
   - Mi lesz ma a tornaórán? - kérdezte Pipacs Peti.

   Életünk, mint pókháló a szélben, gyenge szálai megfeszülnek a láthatatlan áramlatokban. Egyetlen fuvallat is képes elszakítani gondosan szőtt álmainkat, szilánkokra törni a holnap ígéretét. De mégis ott vagyunk, ringatózunk a semmi határán, kapaszkodunk a lét apró rezzenéseibe. Minden mozdulatunk egy némításra ítélt kiáltás, egy csendes könyörgés a stabilitásért.

   A szívem egy ódon kút, melynek mélyén egy rég elfeledett forrás zubog. Szüntelenül áramlik belőle az élet vizének ezüst patakja, néha csöndes, simogató suttogással, máskor zúgó áradattal. A kút falai közt ezer emlék tükre csillan, s minden emlékcsepp egy elmorzsolt pillanat lenyomata.

   A város fölött az ég olyan színpompás kékségben vakított, hogy a nap sem talált semmi kivetni valót benne. Csak ragyogott, és olyan izzó meleg telepedett a betonházak közé, mintha Belzebub a pokolból segítene neki. A szél sem mozdult, a parkokban a fák, bokrok sárgán, teljesen lekókadva, soványra aszalódva reméltek cseppnyi vizet.

   A bérlakás tizedik emeletén élt a férfi. Már nem dolgozott, csak egy héten három napot, és csak hat órában vállalt munkát. Elég sok ideje volt, és szeretett reggelente az erkélyen kávézni, közben figyelte az utcához köthető zajokat, és a szomszédoktól átszűrődő reggeli tevékenységek is lekötötték figyelmét.

   Ez a nap már a búcsú napja. A nagylánynak mennie kell, a barátnő is hamarabb tér vissza a városba. Még vár a Szupiszuper-Lego kiállítás a kicsikre, csodálatos dolgok épültek az apró figurákból, városok, falvak, téli tájak, rendőrség, kész fantázia birodalom. Nemcsak a gyerekeket, de a felnőtteket is lenyűgözi a látvány.

   Harmadik nap.

   Anyám mosolya volt nekem a napkelte, mely elűzte reggeleim árnyait, s meleg fénye átszőtte lelkem minden zugát, átjárta, mint tavaszi eső a száraz földet. Mosolya volt az iránytűm az élet viharos tengerén, hol minden hullám egy-egy félelem volt, s ő mégis biztos kikötőként állt a horizonton.

   Második nap.
   A reggel remekül indult.