Nézem a kedvesem, s magamban zsörtölődöm – már megint dolgozik – nem lát, nem hall, csak a könyvek és a jegyzetfüzete létezik.

        Jött az ősz - mert ez volt a dolga -, s ünneplőbe öltöztette a tájat, szemet gyönyörködtető varázslat, mivel betelni gyermekkorom óta sohasem tudtam. Órákat képes voltam sétálni, figyelni ezt a csendes, adakozó szépséget, amiket ezek a hónapok nyújtanak.

    Gyere kedves, lépj kertembe, még senki sem látta, úgy, ahogy Neked megmutatom, nem lesz titok, sem sejtelem, csak te, én és a végtelen.

 Folytatom a naplómat, megírom, hogy mi történt mostanában velem.

   Történt egyszer nem is olyan régen, hogy a telefon csörgése, valahogy másképpen szólalt meg. Ezzel a nappal is egy szokványos hét indult. A napocska vigyorogva kacsintott be a nyitott ablakon át. Nyugalmat és melegséget tükrözött. 

Utazásaink a hegyről Európa

A történet nem valós, bármi hasonlóság a nevekkel, helyszínekkel, csupán a véletlen műve.

Fülöp apostol Krisztus urunk tanítványa és követője volt. Ezt a napot neki szenteljük, valamint  Földanyánk örömünnepe  is egyben.
Május első hajnalán "hajnalfát," azaz májusfát állítanak a legények az eladó sorban lévő leányok udvarán. Ezzel adják hírül országnak, világnak, ki a szívük választottja.Amelyik leány udvarán májusfa áll, az  szüretkor férjhez megy.

   A parasztház tisztaszobájában a családi kupaktanács összeült. Az édesanya összetörten könnyeivel küszködött, miközben párja a kezét szorongatta és halk hangon nyugtatta:

     Barátném arról panaszkodott a minap, hogy hosszú évek óta senkitől sem kap ajándékot.
Elmerengve ült velem szemben, a múltban kutatva, keresve, hátha kihagy az emlékezete, s mégis volt valami csekélyke, elfeledett, apró csecse-becse.

Érdekes témát vetett fel egy kedves jó Barátom. Írják a szeretetről. Nem könnyű, de hálás feladat, megpróbálom, a teljesség ígérete nélkül.

Utazásaink a hegyről1

   Gyermekkoromtól kezdve, mindig voltak állatok a környezetemben. Még a panel lakásban is. Szüleim belénk táplálták az állatok iránti szeretetet, ahogyan én is tovább adtam a gyermekeimnek.

      Stivike tragikus elvesztése után, már szinte élni sem akartam. Felszámoltam a munkahelyem, Mountein Wievi házunkat bérbe adtuk, s felköltöztünk a hegyre, ide a West Pointba a nyaralónkba. Kegyetlen évek következtek. Nem volt nyugtom, nem találtam sehol sem a helyem. Pistával vasárnaponként templomba jártunk Pioneerbe.

Apám merev, kihűlt teste még a halasi patológián, a hűtőkamrában vár a végső búcsúztatásra.
Péntek este van, éppen egy héttel ezelőtt távozott az élők sorából.

      Húsz év múlott el már azóta, hogy elhagytam hazámat. Apám halála, elveszítése, megváltoztatta a szemléletemet szülőföldemmel kapcsolatban. Amikor Kölnből egy hétre haza repülhettem, összetört anyát, és bármilyen hihetetlen szinte megkönnyebbült testvért találtam otthon. Testvérem és az egész családja, a kommunizmusban meghajlott. Többé nem kell szégyenkezniük apámért...

    1973-ban, két év elmúltával azóta, hogy otthon voltam, megint nem bírtam magammal. Pistát állandóan szekáltam: belehalok, ha nem mehetek haza. Végül megbeszéltük, ő otthon marad és én megyek a gyerekekkel.
- Miért nem jöttetek mindnyájan? Pityu nem vágyott haza?