Az öngyújtó a társaival hevert a polcon. Kék színe volt, a többiek piros, rózsaszín és narancssárga színben pompáztak. A hölgy először a pirosat vette a kezébe. Kipróbálta, működött, de mégis visszarakta és tovább keresgélt. Ekkor látta meg a kéket. Őt is megnézte alaposan, bólintott és a kosárba dobta. Nagyszerű ez a nap, gondolta, irány az új, izgalmas élet felé.

   Az iskola épülete elcsendesült, az iskolapadok kiürültek, az iskola udvara üresen áll. A nyári szünet a város arculatát is megváltoztatta. Délután nem szaladnak a szülők az iskola felé, a gyerekek nem ücsörögnek a barátokkal a parkok padjain, nem tolonganak a fociszakkör után a buszon. Érezhetően néma lett a város.

   Sorban állás közben történik. Egy kisgyerekes nő áll be az idősebb férfi mögé. Nem olyan borzasztó a várakozás, a sor szépen halad. A kislány is türelmesen ül a babakocsiban. Nézeget. A körülötte lévő rezgésekben vesz részt. A helyiségben pozitív energia árad, mosolyogva gyűjtheti be az emberi léthez szükséges tapasztalást.

   Vannak emberek, akik nem csak végigkísérik életünk, hanem csendben utat építenek előttünk. Az apa ilyen. Olyan, mint a hegy, amely nem mozdul, mégis minden évszakban más arcát mutatja.

   A háromlevelű lóhere a város betonjai között élt testvéreivel. Szépen növögetett, a fűnyíró már nagyon régen látogatta meg ezt a területet. Ennek mindannyian örültek, mert tapasztalatból tudták, rövidebbek lesznek, ha a motorzúgás felhangzik. Virágot sem tudnak nevelni, és utána sok-sok idő, mire erőre kapnak.

   A testvéri szeretet nem egy érzelem, hanem maga az élet alapköve, az a földréteg, amiből a személyiségünk gyökerei táplálkoznak. Ők azok a csillagok, akik gyermekkorunk éjszakáin a legfényesebben ragyognak, megmutatva az utat, amikor a világ útvesztőnek tűnik.

Rózsa Sándor igaz története, aki a fejében betyár volt, de a szívében magyar.
​   Hat fogatos lesötétített hintó száguld a pusztán át a lenyugvó nap fényében. Utasának sietnie kell, egyre fogy az idő, mert a császári sas hamarosan halálos ölelésben kapaszkodik össze az orosz medvével a kuruc seregek ellen.

   A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.

   A villamos csilingelve kanyarodott be a térre. Eső után volt, a város még nedvesen csillogott, és az emberek úgy húzódtak össze a kabátjukban, mintha a hideg nemcsak a bőrükre, hanem a gondolataikra is rátelepedett volna.

   Az újrakezdés, megbocsátás, sírás, nevetés napjai kezdődtek. A kislány próbált nem elveszni az érzések labirintusában, apja felé közeledni, anyja ölében megbújni, de hamarosan rájött, ez a felnőttek játéka. Magányos volt, bár minden érte, miatta történt, folyton ezt hallotta. A napok teltek, eljött a tavasz és hamar kiderült, télen testvére lesz.

   A vonatról egy kisebb állomáson szálltak le. Egy hosszú utca utolsó házánál álltak meg. Tornácos, vályogból készült parasztház ajtaján léptek be. Nagyszülei éltek itt. Anya és lánya az utcai szobát kapták meg. A mama és a papa nem voltak idősek, de a kemény munkával eltöltött évek fáradt barázdákat gyűrtek arcukra.

   Pár hét múlva Rafael mosolyogva köszönt el a gyógyult gyermektől. Újra hazamehetett. Emlékezett az albérleti kis szobára, a kiságyra, pár kis plüss állatra. Szerette volna érezni a szeretet melegét, a békét és a biztonságot, de a két felnőtt a felelősség súlya alatt teljesen megváltozott.

   Március közepén látta meg a napvilágot. Hideg, télies idő volt. Anyja nehezen hozta világra, első gyermekeként született. Az orvos kérdésére, hogy mi legyen a kislány neve, arra sem tudott rendesen válaszolni. Az összes erejét elvesztette, amíg a világra hozta. Mondhatni, az orvos adta nevét, anyja nem így szerette volna hívni. Lássuk be, az indulás nem volt könnyű.

   A kis antikvárium a mellékutcában bújt meg, szinte szégyenlősen, mintha tudná, hogy a város már rég túlnőtt rajta. Régi könyvek illata lengte be, az a fanyar, poros, mégis otthonos szag, amit csak azok értenek, akik valaha is menedéket kerestek a lapok között.

   Június negyedike van, s bár a naptár szerint a lüktető nyár árasztja el zöld fényével a Kárpát-medencét, ezen a napon százhat éve mégis megfagyott a levegő, mert egy láthatatlan, jéghideg penge hasított végig a hazán.

   Itt van, megérkezett a természet lánghajú királynője, aki lépteivel felébreszti a lankadó világot.

A világ legfényesebb tükrei ők, melybe ha belenézünk, megláthatjuk az élet legtisztább forrását.