A féltők koldus énekeseit nem kérdezte senki se,
akiket egyforma sors húz a földre le.
Ki vette észre soraik nyüszítésében a vádat,
hol besűrítve él népem, nemzetem élete?
Önkény kényszerében, idegen utak porára írjuk
bánatunkat, amit elfújnak a nemzetközi szelek.
Választott istenek felé fordítjuk arcunkat,
de hazudnak, becsapnak a földi istenek.

/ Azok a megszenvedett évek /

Én gyermeki fejjel láttam a beszolgáltatást
Géppisztollyal szembe néző apám bánatát
Míg lesöpörik előtte a padlásról a gabonát
Láttam apámat, ökölbe szorult kézzel állni némán

Ó én édes hazám!
Hogy tudsz szárnyak nélkül repülni?
Megcsonkított karod,hogy tud átölelni?
Gyermekeid a távolból
Hogy tudod csendben hazahívni?
Hogy tudsz mély szakadék felett
Hidat átvezetni?

Pályázatra:1.,(1956.okt.23-nov.4.)

Ó, én édes hazám, Magyarország!
Fájó, aggódó szívvel gondolok rád
Nézem a földgömböt, nézem az orcád
Megélt történelmed határaid alakították

Te vagy szíve a Földünknek!
Minden hódító nemzet, fente rád fogát!
Tatár, török, német, osztrák
Sorolhatnám tovább!

Mit üzenjek a mából,
éltelő nappalaid sorjáról,
születő, elhaló gyermekeid
életéről, édes Hazám?
Talán meséljek a földbetaposott vérről...
--a téglák-betonok közészorult hangokról
az örökre eltüntek jajszavairól?
A meg nem születtek némaságáról,
az élők józan gondolatáról, vágyából
született párnapos szent élet csodájáról?

Édes Hazám az...

Napraforgó ha rám nevet,
sárgán mosolyog és kerek,
benne fekete a magja,
madaraknak csábítója.

A tengeri is beérett,
ablakon az ősz benézett,
nemcsak tavasz forradalom,
októberben egy szép napon,
kart-karöltve, az utakon,
remegett a birodalom.

Az én hazám szép Magyarország,
itt legkékebb az ég és a búzavirág,
itt van legédesebb íze a méznek,
erdeinkben manók, és tündérek élnek.

Az altatódalt nekem itt dúdolták,
Csodaszarvas meséjét fülembe súgták,
tisztelni tanítottak az öregeket,
méltón megtartani az ünnepeket.

Szép hazám, hol megszülettem,
kicsi falu, hol felnőttem,
tájak, amit itt bejártam,
nincs ennél szebb a világban.

Lehetnek messze határok,
visszatérek a hazámhoz,
itt születtem, ez a titka,
ezért vágyom mindig vissza.

Folyó partján álmodozni,
hegy tetején randevúzni,
sétálni a füves pusztán,
vagy csak ücsörögni némán.

Elég messze volt az iskola,
szép volt a vénasszonyok nyara,
ide akkor csak fiúk jártak,
nagy létszáma volt az osztálynak.

Szokásos sorakozó, torna,
most nincs vezényszó, elmaradva,
nem jöttek órára tanárok,
szaporodtak kisurranások.

Mi mindig a feltámadást várjuk,
mikor magunknak ássuk az árkot,
tizennyolcban vörös lett a város,
templom pusztult, zászló szivárványos.

Volt egy város kit tetemre hívtak,
lett ország, mit barakkokba nyomtak,
ám elég lett, vörös csillag porba,
békés tüntetés fulladt horrorba.

Hihetetlen emóciók szakadnak fel
Kijev végtelen attraktív utcáin
Döbbenetes szép terek
Az emlékek mégis kísértenek.

Itt a Dnyeper partján
Néha belém lopakodik egy illúzió
Hiányotok kezdetben feledteti
Az újdonságok kápráztató jelene.

Nem voltak már árnyat adó gesztenyék,
augusztusi nap ontotta melegét,
szokott sétám róttam vasárnap délután,
az árnyék nélküli, most kopár főutcán.

Barátokat a sors más utakra vitte,
de azért kellemesen telik az este,
beültem egy zenés szórakozó helyre,
hol ritmust gyűjtöttem tánclépésre.

       Karácsony előtti éjjel érkeztek, s tiszteletükre külön sült a kalács szép pirosra, s ha a gazda körülményei megengedték bor és sült kolbász, hurka is került a terített asztalra.

    Gyermekkoromban mindig tréfálkozó anyai nagyapám gyakori vendége volt a családunknak.

A furcsa kalmár / négy képben /

FORGATÓKÖNYV

I. KÉP

      Amikor a válás után, 2008. októberében új életet kezdtem, sok mindent elveszítettem amik fontosak voltak számomra.
      A régi háznál baromfiak voltak az udvaron, vadkacsák,  kutyáink, cicáink, amiktől nehéz volt elválni.  A tárgyi dolgokat lehet pótolni, viszont az emlékeket már nem.