Léptem még bizonytalan, halk,
mint akit a múlt még visszatart,
de valami bennem újra mozdul,
mint a fény, ha hajnalban kifordul.

Nem felejtek, csak helyet hagyok,
a seb is él, de már nem ragyog,
megtanultam, nem jó végleg eltemetni,
elég, ha hagyom, és tovább tudok menni.

Fülledt nyári éjszaka belopódzott szobámba
a lonc bódító illata!
Júliusi zivatar
az éj csendjét elzavarta,
eső vad kopogása álmomat elmosta,
szívemben az emlékeket felkavarta!  
Oly sok szép emlék,
mely szívembe vésve él,
s rájuk emlékezni ma is csodaszép!
Álmodni a szépet,
egy gyönyörű boldog életet,
melyet együtt élhetünk

Próbálta kibújtatni a sugarakat
a sötét felhőkkel viaskodó nap,
mint lyukas zokniból a lábujjakat,
de az szőtte egyre csak az árnyékokat.

Vihar közelgett, villámot hozott,
gyorsvonatként dübörögve mozgott,
terhéből esőt bőven zokogott,
mint üres gyomor, nagyokat mormogott.

Pillangószárnyak, mint színes álmok,
táncolnak a nyári szélben,
úgy szállnak, mint a gondolatok,
egy percnyi csoda minden rebbenésben.
Egy pillanatig velünk maradnak,
aztán tovaszállnak csendesen,
de az emlékük még itt lebeg
a színes virágtengerben.
Szirmok közé bújt szelíd üzenet,
oly könnyű, mint a nyár,

Árnyékban ülök, nem kérdezek,
ahogy múlnak a napok, figyelek,
lépések nélkül járom tovább
a csend mögötti szavak nyomát.

A nap rám süt, de nem melegít,
a fény rajtam már úgysem segít,
lassan kifakul itt minden szín,
a világ súg, de ez csak felszín.

Tenyeremben repedés fut,
térkép a múltból, és jövőbe út,
ránézek, s nem tudom, mit jelent,
de érzem, valamit nekem így megüzent.

Számok tengerében elveszetten állok,
egy apró jelre, valamire várok,
próbálom megfejteni, de feladom,
nem győzött meg a szám és a tartalom.

Szervusz öreg barátom, rég jártam nálad,
tudod, már lassan megyek, a lábam hamar fárad.
Köszöntelek szeretettel, lehajolnék hozzád,
de nekem is nehezebb lett minden egyes faág.

A csend már nem titkot rejtő fátyol,
csak ül velem, akár egy régi barát,
nem kérdez, csak emlékeztet,
és mesél sok csodát.

Nem kell elfelednem a múltat,
békén hagy, ha nem keresem,
úgyis tudom, mit suttog,
hangok sem kellenek nekem.

A hajnal harmatot lélegzik,
a fák között álmos fény csorog,
egy rigó szól hangosan,
valahol kávéfőző kotyog.

A madár nem nekem dalol,
de tetszik a zenéje,
benne van minden öröme,
és vele van békéje.

Ül az ágon a fekete árny,
lágyan ringatózik,
míg hallgatom, egy régi nyár
lépdel felém, belopózik.

Maradj mindig meg nekem,
ne engedd el a két kezem!
Maradj mindig énmellettem,
ölelj át kedvesem!
Ne hagyj el engemet sosem,
ígérem, az életed én boldoggá teszem!
Maradj mindig itt velem,
sok örömet adsz Te énnekem!
Maradj mindig meg nekem,
így boldog az életem!
Nélküled élni nem tudok,
az élettel versenyt futok!

Elveszett hang voltam a zajban,
sóhaj egy sötét hajnalban,
mosoly mögé bújt fájdalom,
mert elbujdokolt a vigalom.

Életem során jöttek a bírák,
szívemben ezért sok volt a sírás,
de tudtam, egyszer csitul a vész,
s a csendből egy új dallam kél.

Még állnak a falak!
Égre mementónak kiáltanak,
Ne pusztítsd el a múltat,
A művészetet, kultúrát olcsón ne add !

Hajnal pirkad, csönd lebben,
fény játszik a reggelben,
város zaját messze hagyva
elindulunk lassan rajta.

Ösvény kanyarog, fűben harmat,
madárdal közt minden hallgat,
táskánkban víz és az álom,
hegyek várnak túl a tájon.

Ág hajol le, moha illat,
patak surran, követ mozgat,
szél mesél az ágak között,
lépésünk így hoz örömöt.

/Zarándok úton Pünkösdkor/

Mi történt itt, mi áradt meg
Úgy, mint a tenger.
Az ember lát, szíve ver,
Gondolni ilyet nem mer.

Ha világgá mennék,
mi jöhetne velem?
A könyveim, mert azokat
nagyon szeretem.
Emlékeim, éveim,
percek és pillanatok,
melyek, ha hiányoznak,
belőlük választhatok.
Egy marék magyar föld
a legszebb erdőből,
hogy legyen mit markolni,
ha kifogynék az erőből.
Egy apró kavics
arról a dombos tájról,