lassan ránk teríti hűs leplét az éj
átölel a lecsendesült szenvedély
simítom fehérbe öltözött hajad
szemedből kiolvasom néma szavad

elszállt az idő, emlékeink szépek 
életben tartanak az emlékképek
egymást átölelve feléled vágyunk
még nem szunnyad el a szerelemlángunk

Ha felnyitod e könyvet,
láthatsz majd sok oldalán megszáradt könnyet.

Fedele kopott, vaskos, kemény,
de belül tele lesz szeretettel szegény.

Nem tudom, egy kis novella lesz-e, vagy jó hosszú regény,
hogy utóbbi,
azért szívemben ott él a remény.

Lesznek benne szép, színes oldalak,
életem, mikor napfényben, gyönyörű virágos réteken haladt.

Az Alpok hegyeit csodálom,
hol kecske szökdécsel
meredek sziklákon,
lankáin békésen
tehenek legelnek,
zöld fűtől esténként
oly bőven tejelnek.
A csúcson hófehér takaró
szikrázik a napfényben,
egy magasan kerengő sas
felrikolt röptében.
Hegyipatak fecseg,
vize tiszta, frissítő,
fényes pikkelyű

Szeretni, szeretni,
boldognak lenni,
a kedvesre rálelni,
vele szívet cserélni,
gyöngéden ölelni,
szívből csókolni,
mindent megadni,
semmit nem tagadni,
szerelmet adni,
szerelmet kapni,
a tejúton sétálni,
fellegekbe szállni,
csillagot találni,
szívünkbe zárni,
kincsként őrizni,
vele boldogságban élni,

Dimenzók egybeolvadásának csöndjében pihen a létezés

Domboldalon volt egy kis ház,
deszka kerítette körbe,
udvarán, míg tyúk kapirgált,
tisztára volt söpörve földje.

Rózsa illatozott a kapunál,
várta a vendégeket,
a színes hajnalokat,
és a csillagos estéket.

Kis pad a fal mellett
sok történet tudója,
most vidáman énekel,
rajta egy kabóca.

milyen erőt sugárzó a természet
a nap, a hold, az éj és a csillagok
s ha a fényüket látod, az enyészet
feledésbe merül, mint az illatok

2025. február 4.

Szeretem a csöndet

Kavicsot dobtak egy tóba,
hogy az eső elálljon.

Már olyan sokat éltem,
adtam, de sose kértem,
engedek helyet másnak,
átadom magam a csoszogó,
vénséges elmúlásnak,
de arra kérlek, édes Istenem,
olyannak adjad imádott helyem,
ki arra szintúgy érdemes,
és ad valamit ennek
az ostoba világnak.
Én csak picinyke jót akartam,
de ebbe egészen belehaltam.

TM

Csöndben születik újjá minden, ami benned van

Hajnalban fényszórók vágják az éjt,
egy város ébred, gépzaj. Gyűrődik a fék.
Neonkeresztek villódznak fent,
valaki lép a küszöbön idelent.

Nincs jászol, sem csillag, pásztor se jár,
csak egy utcán élő, rongyos kabát.
Szeme, mint égő mécsesek mélye,
csendben figyel, nem veszi senki észre.

Ha meghalok, ne hozzál virágot,
Részvétet se adj, ezek bolond álmok.
Ülj le a síromra, nézz bele a Napba,
Az, hogy ki voltam, csak az Isten tudja.

Csak játéka voltam az ember fiának,
Reménye csak egy leendő csodának.
Nevessetek, mikor sírom betakarják,
Dobj reám földrögöt, meg egy "Isten hozzád".

Tudom, sokszor fájt az élet,
Messze szállna már a lélek.

Egy kis lazítás