Veled vagyok minden éjjel,
átölellek szenvedéllyel.
Mint egy szentet,
úgy szeretlek,
tudom, veled örökre boldog lehetek!

Szívem a szíveden,
ez a szerelmes éden,
lüktet a vérem,
szerelmedet kérem,
s te megadod nékem,
itt vagy vélem,
ezt reméltem,
ebben reménykedtem!

Leesett az első hó,
ó, de jó,
örül az öreg szánķó,
hejhó!
Végre neki is jut egy szó,
megmutathatja, milyen csuda jó,
hogy csúszik ma a friss hó.
Unokát szánkózni vitte nagyapó,
csúszott boldogan a vén szánkó!
Az unoka is kacagott,
hejhó,
a szánkó is boldog volt,
ez jó.
Sajnos csak egy délelőtt tartott

Ó, Te szegény bohóc,
Látom, szomorú vagy.
Kinek nyújtod csokrodat?
Arcod festett, könnyed pereg,
Az idő már megint elbánt veled.

Virágaid nyújtod bánatosan,
Porond szélén szomorúan.
Csokrod nem kell, adhatod
mind hiába!
Bús lelkedet senki nem szánja!

Itt ülök gyötrelmeim között árván,
mondd, gondolsz-e most rám.
Szívemben mély fájdalom,
nincs hangom,
elakadt a szó,
ez a való.
Fáj, hogy elmúlt a nyár,
ma csupán szép emlék már.
Emléke szívembe égett,
ebből élek,
bár nagyon félek,
mit hoz a tél,
szívem megfagy, mint a jég,
s vajon jössz-e még felém,

Szívembe markol az est,
mely nem rest,
s jön a gyötrő éjszaka,
eltűnt már rég a varázsa,
szól a csend szava!
Ölelő két karod, ha átölel,
minden újra szép,
mint egy csodás álomkép,
újra éled az elszunnyadt vágy,
simogatásod oly puha, lágy.
Izzik a kihunytnak hitt parázs,
pattog tűz, forró lett a levegő,

Tépett galambot láttam,
egy ágon ült szomorúan,
világgá sírta bánatát,
egyedül, magányosan.

Mellé ült, talán a párja,
fülébe súgott halkan,
beletúrt sebzett tollába,
kereste, a baj hol van?

Majd elrepültek ketten
oda, hol kék volt az ég,
oly magasra szálltak,
messze vitte őket a szél.

Oh, mennyire vágyom utánad,
ki érzékeim pázsitjára
terítetted le asszonyi éned,
s léptél erre a bűnös világra,
és betakart az árnyad.
Beborított immáron a remény,
és az üres, néma hajnalok
megteltek mind veled,
mert lényedből vagyok,
ezt megadták az istenek.

Tudod, néha jó az a bántó, buta csönd,
mert érzem még benne büszke méltóságom.
Rám simul, megnyugtat, én naiv bolond,
fölépítettem benne egykor szép világom.

De most feltörte a dühöngő fenevad,
zajözönökben ringatom bénán magam.
Hát hova lett egykori büszke méltóságom?
Megölnek ezek az ostoba, kiejtett szavak.

(adventi ima)

Ó, adj Uram békét a világnak!
Hallgasd fohászát millió vágynak.
Ne fordítsd el fejed a szenvedőktől.
Hallgasd meg imáit hozzád esdeklőktől.

Mert lángol már a világ, füstje felszáll,
Szomorú szívvel fordulunk hozzád :
"Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben!"
Ne engedd szenvedni benned bízó népedet!

Máriapócs a csodatévő, könnyező Madonnáról híres város,
templomtornya látszik már hét határból!
Máriapócson voltam,
a könnyező Madonnához imádkoztam,
két szép szeme rám ragyogott,
tudtam, engem meghallgatott.
Meghallgatást nyert az imám,
érted is imádkoztam világ!
Csodatevő, könnyező Madonna,
mi, akik hiszünk benned,

Máriapócs és Nagykálló
oly kedves városok szívemnek,
itt ölelhettem meg drága,
kedves barátaimat, ismerőseimet!
Szívüket, lelküket adták nekünk,
minket így láttak vendégül.
Hálás szívvel köszönjük a vendéglátást,
házatokra a Madonnától kértünk áldást.
Szeretetük nem feledjük,
szívünkbe zártuk a nevük.
Drága, kedves barátaink,

Készül a Mikulás,
Vizsgálgatja zsákját,
Az angyalok jó erősre varrták?
Sok ajándékot gyorsan rakják.

Gondosan elkészül,
Megnézi a szánját.
Szarvasok is az indulást
Türelmetlenül várják.

Ők is szeretnének
Nagy útra kelni,
Minden jó gyerekhez
Idejében megérkezni.

Sötét az éj,
vadul fúj a téli szél,
szívem mégis szép tavaszt remél.
Elmúlik majd a tél,
s rügy fakad a fák hegyén.
Te újra jössz felém,
ideülsz csendben mellém.
Átölelsz gyengéden,
szeretettel kedvesem,
itt maradsz örökre már velem.
Elhozod a boldogságom,
amelyre oly régen vágyom.
Én édes szerelmem,

Feltódult lelkemben az emlékek sora,
a sors sokszor volt hozzám mostoha.
Te a fényt hoztad el,
veled lehettem őszinte, igaz szerelemmel.
Veled voltam igazán boldog,
ó, de szép volt!
Bár oly rövid volt az éjjel,
s oly hamar hajnalodott a reggeli ég,
s vége lett, elillant az izzó kéj,
tovatűnt a csodás éj!
Kezedbe kapaszkodtam,

Mária Magdolna, Jézus kiválasztott asszonya,
A bánat, a keserűség Hozzád űz ma.
Te, ki a porból, mocsokból felemeltettél,
S Jézus által szent asszonnyá lettél,
Kérlek, segíts utamon engem,
Szánd meg az én gyarló, emberi lelkem!

Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy kislány,
nem volt ő hercegnő,
csak egy gyerek szimplán.

Nem hordott csipkeruhát,
napernyőt, sem kalapot,
csak búzaszín hajában
egy rózsaszín szalagot.

Nem volt nevelőnője,
sem úri lovásza,
de mindig ülhetett
szomszédja lovára.