Ameddig az idő rohan,
mint a szél,
és mi nem tudhatjuk,
vajon meddig marad még a miénk?
Meddig ad nekünk még boldogságot,
hitet, reményt?
Nem tudja senki,
de reméli mindenki,
hogy vele marad és sokáig kíséri!
Az idő, mely életünk része,
ad nekünk sokszor bánatot,
tragédiát, örömet, szépet.
Mégis a miénk,

Mikor lecsukódik két szemed,
valami ismeretlen kéz vezet,
s úrrá lesz rajtad a képzelet.

Halkabban ver a szív is,
mikor a messzeség elhalványul,
s hallod, valami hív is.

Lassan álom száll szemedre,
mint egy könnyű kis madár,
ráül szempilládra remegve.

Hinned kell az eső illatában,
a szivárványban,
a réten nyíló millió virágban.

Hinned kell a nevetésben,
a mosoly gyógyító erejében.
A napfelkelték melengető érzésében.

Hinned kell az erdő, a természet csodájában,
az állatok s madarak szépséges világában.

Nyugodt vízen hullám sem rezdül,
a nap az égen aludni készül,
utolsó sugarai üdvözletével
színpompás búcsút vezényel.

Tüzet gyújt a dombok fölött,
integet a felhők között,
fél arcát így takargatja,
puha párnába bújtatja.

Fényes köntösét leveti,
halvány rózsásra cseréli,
míg elhagyja a színpadot,
a bárányfelhős égboltot.

Egyszer majd nincstelen leszel.
Hiába a kapzsiság, a gazdagság,
úgy mész majd nincstelen innen,
ahogy a földre érkezel.

Egyszer majd ráébredsz,
innen magaddal semmit nem viszel.

De akkor már késő lesz,
hogy majd úgy gondold,
most már hiszel.

Lehet a tettekért,
nem a menny, hanem a pokol visz el.

Nem lesz igazán bizalom a hazugság után,
igaz barátság sem az árulás után.
Mint ahogy nem lesz igaz szeretet sem a gyűlölet után,
és igaz szerelem sem a megcsalás után.

Nem lesz igazán öröm az okozott sok bánat után,
nem lesz őszinte nevetés a sok átsírt éjszaka után.

Kis csónakot rég használták,
vele a vizet rég nem járták,
az oldala korhadt deszka,
fűzfa ága takargatja.

Nincs gazdája, elfeledték,
haszontalan, partra lökték,
lassan merül, víz ellepi,
deszkáját az idő eszi.

Akik vele tavon voltak,
halat vajon sokat fogtak?
Vagy csak ültek álmodozva,
holdat nézve kézen fogva?

Fehér a város,
fehér a táj,
csupa szépség
és csupa báj.
Fehér a hegy,
csillog a hó,
gyermek örül,
szánkózni jó.
Hógolyót gyúr,
kesztyű ázik,
az se nagy baj,
keze fázik.
Pár nap öröm,
majd eltűnik,
napsugarak
messze űzik.

TM

Alszik az erdő,
szunnyad a szellő.
Odvában éhesen alszik a farkas,
álmodik, étke egy hatalmas szarvas.

Alszik az erdő,
szunnyad a szellő.
Felriad a farkas,
hol lehet a szarvas.

Alszik az erdő,
szunnyad a szellő.
Elindul, szaglász a farkas,
viszi az éhség, mi rajta hatalmas.

Tépett gondolat. Madzagon ráncigálják,
úgy lép, ahogy mozgatják a karok.
Nevet a tánc, csak a lélek zokog.
Valaki parancsol, s lettek új golgoták.

Múló évek apró örömei ritkák,
de táncolni kell, mozognak vonók.
Szól a zene, s a régi dallamok
kézfogásait tanulják az unokák.

(2013.01.12.)
Zajló, múló történelem,
Még fáj, mutatja nekem,
Hősök jönnek emlékezni,
Őket nem lehet feledni.

Szegény nemzet, de sok csatát
Megélt, s vesztette el sok hős fiát!
Tatár, török, labanc, orosz,
Minden háború halált, vért hordoz.

Mikor a nagyszüleim kapuján beléptem,
egy egész más világhoz, szeretetországhoz értem,
ott náluk soha, semmitől sem féltem.

Nagyanyám, mikor meglátott, mindig örült,
szeretete már messziről felém repült.
Mosolyát most is látom, fényesebb, s szebb tőle a világom.

Nagyapám tanítgatott, mindenfélét megmutatott,
sok falusi örök értéket átadott.

Hiányzik nagyon a szó,
a kimondott szó,
a beszélgetés,
az érintés,
a mosolyod,
a biztatásod!
Hiányzol, ha távol vagy,
én itt, te ott,
kint tombol a nagybetűs ÉLET,
szívemben vergődik a lét!
Az életben bármennyit éltél,
mindig túl nagy a tét!
Hiányzik a nyugalom,
a békés együttlét,
a kezed puha érintése,

Megettem kenyerem kétharmadát,
hoztam jó és rossz döntéseket,
hullattam könnyet, vidáman kacagtam,
kaptam simogatást és ütéseket.

Az ember mindig tervezget,
próbál kibogozni kérdéseket,
és a válaszokból magának
felállít egy értékrendet.

Vajon a lelkek,
ott messze,
Nálad, Uram,
fent a Mennyben,
figyelnek még néha ránk?
Látják sorsunkat,
hogy hogyan élünk nélkülük tovább?
Hogy összeomlott világunk,
mióta itt hagytak?
Látják, hogy sír a lelkünk,
mikor nevetünk?
Hogy gondolataink nem nyughatnak?
Hogy mosolygunk,
mikor szenvedünk?