Tudod, nem írtam még a puszikról,
mikor arcod, arcom előtt táncolt,
és kerested azt a pontot,
amelyik még nem kapott bókot,
mert amikor te rám néztél,
minden porcikámat mókásan becéztél,
szemembe gyémántcsillagot meséltél,
arcom gödreibe fülig szerelmes lettél,
fürtjeim halk sóhajoddal érintetted, lágyan,

Mindig mondtad: - „Mutassunk példát!”

Megszokott utamat járom, szakad a hó.
Mégis szívemben napsütés, ragyogó.

Látom a túloldalon a kicsi üzletet,
hol nem is oly rég,
egy forró nyári hétköznapon,
délelőtt volt, vagy talán dél,
szemünkbe csillámport szórt a jókedv,
és te oly boldogan nevettél.

Felettem fellegek, azt írod, nem kellek.
Induljak el egy hosszú úton, nélküled?
Mennyi szép hónap áll mögöttünk,
nem is oly rég még a tóban fürödtünk,
örök szerelmet ígértél, megfőztél.
És most csak azért, mert kifestettem a körmömet,
képes voltál utcára tenni engem és a bőröndömet.
Az is lehet, hogy esni fog,
kéne esernyő, és egy vándorbot.

Dél-Budai estikék égen,
a házak fölötti ösvényen,
dalolva sétált a Hold.
Vénusz fénye kedvesen
mellette ragyogott.

Vonzotta szemem ez a szép páros,
érezte szívem, már nem magányos,
mert ki e két lámpást az égre helyezte,
annak szíve mindig szeretettel telve.

Várom az időt!
A tegnap már elmúlt.
De a holnap talán még érkezik.
S ha eljő, itt lészen, és új reményt ígérve,
lelkem zimankós oldalára
a fényt szívembe ülteti.
S jönnek immáron jobb napok,
a múlt sáros útjait már nem járom végig,
s nem nézem vissza könnyes két szememmel
rabságban élt napjaim.

Ma új csillag született ott, a Hold körül

Amikor méteres hó esett,
az égen fényes csillagokat láttunk,
fiatalok voltunk és gondtalanok,
az életről volt ezernyi álmunk.

Amikor figyeltük a felhőket,
arcokat és alakokat,
fiatalok voltunk és gondtalanok,
nem hívott haza a filmsorozat.

Napjaim egy másik csendben élnek,
itt már várakozás az élet,
elnémul minden gondolat.
Szívdobbanásom hallom csak.
Befelé nézek, nagyon mélyre,
mégis fellátok, fel, a magas égre.

Ott várnak ők, az angyalok.
Mellettük mind, kik szerettek,
úgy lennék már veletek!
Vajon mire szán még engem a földi lét,
Hol fény ölel itt, hol a sötét.

Amikor a tó vizéből
feléd integetnek a csillagok,
és a szíved mélyén
egy apró nap felragyog,
az a csend,
amit akkor hallasz,
én vagyok.

Velem vagy reggelente,
könnyben fürdő arcomon,
a némán folyó, szerteágazó

szerelempatakon, és partjain,

a szavaid gyöngyéből kikelő,
égszínkék virágokon.

Szíved tiszta érintése csillagoknak lesz a fénye...

Néha a dolgok nem mennek túl jól.
Külső szemlélő talán azt gondolja,
az életed rendben van,
nincs okod panaszra.

Nem látja szemedben,
lendület nincs benned.
Csak teszed a dolgodat,
azt, amit elvárnak.

Hová lett életed,
szenvedélyed hol veszett?
Az út túl hosszú lett,
célodat nem leled.

Amikor úgy érzed, neked semmi sem sikerül,
a vihar feletted tombol, és az ég egy nagyot dördül,
a szíved összerándul legbelül,
s te nézel a semmibe tehetetlenül!
Ne csüggedj, hisz az ég holnapra, hidd el, kiderül,
hinned kell rendületlenül,
hogy nem maradsz egyedül,
lesz aki fogja a kezed és melléd ül,
aki szeret téged, és néha elgyöngül,

Hazugság ül a nyelved hegyén,
Csillog a nyál, hamis remény.
Selymes szavak, mint puha mozdulat,
Sebet ejtenek pillanatok alatt.
Hazugság csillan a szemednek mélyén,
tükörbe nézel, de eltorzul a fény.
Ígér és hiteget, fonja a hálót,
elfedi lassan az igazi valót.
Hazugság táncol a világ ölében,
Nem számít itt már bűn, se szégyen,

Életemben Rád oly sokat vártam,
közben szép lassan,
szinte észre sem vettem,
s szívem kősziklába zártam.

Miközben csak magam elé néztem,
neved milliószor a kősziklába véstem.

Könnycseppek peregtek a homokba,
mialatt ott hevertem romokba'.

Egy reggel aztán kis szellő jött, simogató, lágy,
s szívemnek kőfalán lyukat ütött a vágy.

Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.

Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.

Elengedik utolsó leveleiket az őszi fák