Mindegy,
hogy nő vagy,
vagy férfi,
a szerelem egyszer mindet utoléri.
Nem számít a kor sem,
fiatal, vagy idős,
ha Ámor nyila utoléri,
na kérem, az ütős!
Menekülni úgy sem tudsz előle,
hát szeress,
hogy szerethessenek!
Mert ha utolér a végzet,
s Ámor nyila szíveden üt aprócska sebet,
Te már nem leszel önmagad,

Fájdalom, mely megtöri a testet,
könnyes éjszakákat hoz,
siratja az elment lelket,
emlékképekkel ostoroz.

Hibáztat mindent, mindenkit,
tehetetlen tombol a düh,
bántja magát és őseit,
lelkével harcol, magával küzd.

Az idő múltán megnyugszik,
elfogadja a valót,
a seb kezd begyógyulni,
már hallja a vigasztalót.

Szívem érted fáj
paplanom betakar már
kérlek, bújj hozzám

Valahol az éjszakában
dobban egy szív, válaszra várva.
Vágya dobban egyre jobban,
égő teste reszket okkal.
Szívében szerelem tüze ég,
teste szerelmet remél.
Lassan pirkad az ég,
az éjnek nincs vége még.
Reménye él!

2024. január 9.

Kis írónőm, kis virágom, Viktóriám!

Mosoly ül huncut arcán,
Kérlek, mesélj, mesélj mamám!
Ahogy kér, ahogy mondja,
Nem tudok ellenállni, mesélek nyomban.

Mesélek kiskoromról,
Manciról, a jó csikóról,
Mesélek, merre jártam,
Utam során mit csodáltam.

Hófehér a táj
a légben hópihe száll
szívem érted fáj

Kezem a kezedbe tettem,
nem szóltál semmit, csak néztél csendesen.
Egy apró szorítás, mit kezemen éreztem,
s örökre összeforrt szíveddel a szívem.
Nem kellett szólni, éreztük legbelül,
s Ámor angyala súgta, már nem vagyok egyedül.
Boldogság költözött a kettőnk szívébe,
szavak nélkül is tudtuk,
így maradunk örökre.

Vagyok, aki vagyok,
embernek születtem.
Tetteimet utam végén
megméri az Isten.
Miért lettem, s miért jöttem
erre a nagy világra?
Tudja azt a Mindenható,
s választ ad majd reája.

Remegő kézzel nyúlok most tefeléd,
Érzem ereimben a forró lüktetést,
Érzem porcikámban szétfeszít a vágy,
Tenéked az életemet is odaadnám.

Odaadnám szívem minden dobbanását,
Lelkemből a fénynek Isten ragyogását,
Odaadnék néked millió csillagot az égről,
Mondd: Szeretsz? Mondd ki, de szívből!

Közeleg megint az éjfél,
de hiába,
álom nem jön a szememre,
így verseket olvasok kedvemre.
Imádkozom,
ó, világ,
érted is szól az esti imám.
Mint két bodzabokor az út szélén,
gyökerünk egymásba kapaszkodva,
ágaink jócskán megtépázva
nézzük a felettünk elrohanó időt.
Már mindent elmondtunk,

Testem lángban ég
rád vágyok angyalom én
mindenem tiéd

2024. január 4.

Illatod emlék
szívembe beleégve
felejthetetlen

2024. január 4.

Maradj meg nekem,
ne veszejts el engem,
mert megreped a szívem,
nélküled elveszem,
én édes kedvesem!
Nekem csak Te vagy,
kérlek, csókolj, ölelj,
szeress vadul, szenvedéllyel,
s akkor a remény nem hagy el.
Rég életem része vagy.
Szeretni téged oly jó.
Puha-pihe érintésed,
mikor kezed simítja testem rejtett zugát,

Féltelek,
maradj itt énvelem,
nélküled elveszem,
megszűnik az életem.
Féltelek,
ragyogjon rám a két szemed,
neked adom mindenem.
Te vagy a végzetem.
Féltelek,
mindened szeretem,
légy boldog énvelem,
szeretlek, kedvesem.
Féltelek,
fogd a két kezem,
gyengéden ölelj át engem,

lám, megint eltelt egy év
és én öregebb lettem
vajon maradt-e még érv
arra, megöregedtem

ugyan, mit jelent, kérdem
hiszem, hogy semmit, talán...
de csontjaimon érzem
az évek rohannak ám

néhol itt fáj, néhol ott
kinevetnek az évek
már nincs semmilyen légyott...
csak egy férj... neki élek

A pokolban jártam,
kerestem a kék eget,
de nem találtam a messzeségeket.
Csak megtévedt angyalok
szívták a véremet,
és én órákig kutattam
a semmiben énemet.
Üresek voltak az utcák,
a megkövült percek értelmetlenek.
Távolban ugattak
a véres torkú ebek.
Ördögöt nem láttam sehol,
hát hol az igazi pokol?

Szélcsavarta fák ölén
új esztendő reggelén,
reszketve suttog a repkény,
s újra éled a remény.
Sír, visít, tombol az északi szél
januárnak reggelén.
Rázza a vihar a fákat,
s ez olyan, mint egy vad tangó,
magával ragadó.
Még tombol a tél,
nincs vége még,
de kell a hó,
a puha, hófehér takaró,