Szomorú, bús fák ágain
lengedeznek a levelek.
Egyik barna, a másik sárga,
félig meg fekete.
Felhő nincs az égen,
a Nap sem tündököl,
szürke fátyol van fejem felett
körös-körül.

Elhagyott a szeretőm, feketében járok,
Kiutat napvilágra én már nem találok.
De ám a holdvilág szememet vakítja,
Kedvesem hiánya szívemet szakítja.

Köd lepte félhomály ereszkedik térdre,
Bele-, belenyúl a hideg szél zsebébe.
Kopasz fák ágain varjak keserednek,
Sóhajtva károgják: - " Meghalt a Kedves!"

Ne vesszél el a jambusokban
Mikor keresed mind a rímeket
És ha eltévedtél önsajnálatodban
Fordítsd a világra tekinteted

Mert dolgod van bizony itt elég
Halld meg az élet sóhajtásait
És ha néha biztatás kellenék
Vedd észre a világ vadhajtásait

Számolatlan már hajszálaim színeváltozása
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon
Sokadik a mély karc tenor hangomon
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam
Egészen mélyembe értük belenyúltam
Majd mások talán egyszer továbbszövik
Megtaposott lelkemnek összegyűrt álmait
És hogy derűvel nézzek a sehol sincs jövőbe

Forró, illatos nedű,
vörös és fehér,
átmelegíti tested,
évszakokról mesél.

Bimbónyitó május
a tavaszi szélben,
csicsergő madarak
fenn a kéklő égen.

Vesszőt növelő nyár,
árnyat adó levelek,
fürtöt bontó napsugár
érleli a szemeket.

Köszönöm a csillagszórót,
Köszönöm, Istenem,
Az édesanyát, az életet, amit adtál nekem.
Szép, jó dolgokkal megajándékoztál,
A csillagszórót, amit meggyújtottál,
Lelkembe a szeretetet, amit plántáltál.

Köszönöm, hogy csillagszóróként
Oszthattam szét szívem szeretetét,
Hogy életem végéig ég,
Szeretetet adhattam szeretetért.

Kár rohanni, mindenki mellett csak elsuhanni.
Soha egy jó szóra, egy mosolyra meg nem állni,
a másikkal nem törődve, mindig csak tovaszállni.

Kár feledni a múltat, az emlékeket, mik kicsit megfakultak.
Attól még belőled indultak, még ha rég el is múltak.

Lakat a házon, eldőlt a kapu,
nem áll már előtte anyu és apu,
senkinek nem kell a vén diófa termése,
ezt zengi egy kicsi madárka meséje.
Visszavette a természet a kertet,
nem találni benne a szép epret,
nem mosolyog vidáman az almafa,
rozsdásan lóg ágán az elhagyott kiskapa.
Baromfiház is itt volt valahol,

De jó lenne kicsit szív nélkül élni.
Megtudni, milyen az, semmitől se félni.
Mindenről csak nagy könnyedén írni.
Bármi is történik, semmitől sem sírni.

De jó lenne kicsit szív nélkül élni.
Megtudni, milyen nem csak örökké remélni.
Szembeköpni s kinevetni a halált,
mikor már kaszával kezében rád talált.

Átlesek a kulcslyukon,
         könny folyik az arcodon.
Átlesek a kulcslyukon,
         lelkedben mély fájdalom.
Átlesek a kulcslyukon,
         sóhajod száll az Égre.
Átlesek a kulcslyukon,
         kicsalnának a fényre.

Megállunk még egy percre.
Indulnunk kell, vissza Budapestre,
de mielőtt a balkon ajtaját bezárjuk,
és kallantyúját betörésmentesre csavarjuk,
még bögrénkből az utolsó csepp kávét kiisszuk.
Aztán egyszerre nézünk bögrénk hűlt helyére,
az asztalra, a viaszosvászonra,
rajta a világítótoronyra.

Karácsonykor, mikor millió csillag táncot jár az éjben,
s közben a sok hópehely a tájra fehér leplet lehel a télben,
odakint fenyő illata száll a hideg szélben.

Idebent kalácsillat járja át a házat,
fenyőfád fénye ragyogja be szobádat.

Eljön a Szeretet, s ott lesz mindenki szívében.
Boldogan örültök egymásnak a Szenteste fényében.

Írnom kell a hajszálamról,
a fejemről lehullottról,
hogy hogyan lett belőle
előbb megsértődés,
majd hogyan lett mégis
édes kedves emlék.

Nem is olyan régen,
egy vendég volt nálam,
ki elidőzött hosszan
a fürdőszobámban,
ahonnan kijőve, odavetette:
„- A mosdókagyló a hajaddal van tele!”

azt a gyönge mát,
ami mégis jut nekünk
öleld magadhoz

fáj a magány, ha
emléksebek szakadnak,
tartsd a Fény felé

Szeretet Fénye
gyógyír és melegség,
többé már ne fázz

mert a Szeretet
ragyog, nem illúzió,
híd, lelkek között

TM

Hidd el, kedvesem,
nem számít semmi,
ha látom a mosolygó arcodat,
ha hallom a kedves hangodat,
ha látom a csillogó két szemed,
ez a boldogságot jelenti énnekem!
Hidd el, nincs nálam boldogabb,
ha este velem vagy,
ha fogod a két kezem,
és hozzám bújsz lelkesen,
szerelmesen!
Hidd el, hogy az élet így oly szép,

Olyan jó, hogy vagy nekem,
szeress engem tiszta szívből, kedvesem!
Elmúlhat a nyár, az ősz, jöhet a tél,
a lényeg az, hogy velem legyél.
Hiányzol minden percben énnekem,
csókodra szomjazom, kedvesem.
Ölelj át lágyan oly lelkesen,
jó érezni a szívverésedet,
az el nem múló lelkesedésedet,
a forró szerelmedet!

Levelet írtam az angyaloknak,
gömbölyű betűim sorban elgurultak,
hajasbabát kértem, pislogót,
hogy fésülgethessem, énekeljek neki altatót.

Kilépek a templom kapuján,
arcul csap december hidege,
fényekkel úszik elém a táj,
közeleg karácsony ünnepe.

Ha itt lennél, melengetnél,
szívedhez bújtatnád fagyos kezemet,
nyakamba lázat lehelnél,
mosolyognánk, mint a gyerekek.

2024. december 8.

TM