Borús délutánon kis ibolyát láttam.
Kéken, szépen,
Ibolya-színében
Ragyogott e borús, esős délutánban.

Végy egy tojást, s liszttel, tejjel 
keverd nagyon simára, 
ízesítsd meg egy csepp sóval, 
mert a tészta kívánja. 
Öntsél kicsit e masszából 
palacsintasütőbe, 

Kivette észre ezt a csöndet -
öreg malom árkában nőszirom,
már nem forog erecske vízétől lapátja

Csoda történt egyik reggelen
Sütött a nap már jó melegen
Kedvünk támadt a Dunára menni
A partról vadkacsákat etetni

Vendégnek szánták a kemence sutját,
ott pihenhette ki fáradságos útját,
korán ébredt körbejárta malomnak házát,

Sárgul már világunk, ékei komorak,
Minden felé csak giccsek virítanak,
Pusztulás, elmúlás, tépett értékek,
Bármerre jársz is, a szél szabdalja szét a lelked.

lázadva, bele törődve…

Már megengedhetem magamnak
hogy végre önmagam maradjak.
Isten, ember keze munkája
együtt bennem ősi mintára.
Vonatra ülök üres zsebbel,
gazdagságomhoz arany nem kell.

A széttépett hazát elfeledhetjük-e?
A feledés, lehet az elhallgatás bűne?
Miért, mért mérte ránk így a sors?
A háború, az nem a mi bűnünk volt.

Tavaszi fények zuhatagában
kis patak csobban, ébred a táj.
Ébredő tájon madárka dalol,
madárka dallal vár a határ.

Viharvert történelmünk legszebb napja ez,
A vér nélküli forradalom örök emléke lesz.
Mit feltámadt eszmékből életre hívtak,
 Reformkor nagyjai nyomán a magyar ifjak;

Tél még kopogtat az ablakon
Fúj a szél,robog a tájon
Szívem szorít fájón
Nem engedlek el!
Ahogy a madár az ágat
Majd tovább repül

„Talpra magyar!” – hangzott egykor dicsőn a szó,
S egy egész világon süvöltött végig az.
„Hí a haza!” – mert a harc magyarnak való.
Szabadság! S hogy mi az, oly kevés érti ma.

Szonett 60.

Ne félj, akkor is eljön majd a reggel,
Sugarában fürdet szürke vizeket,
A sötétért mindig mosollyal fizet,
Szeretettel csókol, és lágyan ölel.

Ragyog a napsugár
Virágba borultak a mandulafák.
Így köszönt Nemzeti ünnepünk ránk
Más ez az ünnep!
Mint, mikor hóviharral tört ránk
Magyarok Istene figyelmeztetett
Bajban van hazánk!

I.

Kinek a bűne az újkori  bevándorlás?
Kinek a bűne, hogy szétvernek államokat?
Kinek a bűne, hogy Ázsia, népe menekül ide?
Európa kultúrája végleg elvész a semmibe.

Látom az ég csillagösvényén.
Imbolygó léptekkel bár, - de jár. 
Vonszolja rákövült keresztjét, 
kilencvenhárom és fél év terhét. 
Hatalmas, átláthatatlan kapu előtt áll. 
Megérkezett... bebocsátásra vár. 
 

A por nem hagy nyomot az úton
lópaták dobogása a mélybe dübörög,
hőseinkre nagy elődeinkre emlékezzünk
így valahogy márciusban mikor eső csöpög.

Erősen markolom a tollat
kint üvölt a böjti szél,
szép Asszonyom te kedves
ezen írásom neked beszél.