Leszek én a szolgád csak fogadj azzá,
megaláztak sokszor imám szólt hozzád,
igaz másfajta keresztet cipeltem,
annyit mint te Uram mégsem szenvedtem. 

Magyar népemre mért világ egy gazságot,
Trianoni száz év igazságtalanságot,
így országot népével együtt feszítettek,
azóta is e bűnök elöl kitérnek.

Játszd újra el nekem a csodás dallamot,
játszd el még egyszer az "almafa virágot,
ott a parkkal szemben neves kocsma állt,
ahol Pintér-Dúnda Pista muzsikált.

Játszd újra, vagy akár másik muzsikát,
gyantázd újra meg újra vonódnak húrját,
húzd rá Pista húzd, ne törődj a múlttal,
küldök újra százast a pincér fiúval.

Féltsd és óvjad környezeted,
Öregszik amúgy is a Föld.
Lehet, sebe még beheged,
De nagyon vigyázz, meg ne öld!

2019. május 2. 

Kép az Internetről

Halhatatlan zsarnok az örök felejtés,
elvtársi, úri főnökök együtt, külön,
rongyos haragom már nadrágomba tűröm,
áldott demencia, kínzó emlékezés.

Hasztalan indok, kérés, keserves kérvény,
végzettség, gyermekek és a népes család,
 most is látom a főnöki gőg arcát,
„ a munkahely nem szociális intézmény.”

Csak azt tudom, hogy nekem is volt,
volt valaha, egy drága jó édesanyám,
olykor örömmel mesélt, az érzéseiről,
de Ő már a mennyből figyel le rám.

Voltam gyermeke az első, ki gőgicsélt neki,
mesélte - sokat sírtam főleg szoptatás után,
tanácsot várt, amelyet meg is kapott ezután, 
majd kikötött velem, egy pécsi magán klinikán.

Fészket rak minden kicsi lyukba,
ott neveli fiókáit, eldugva titokba,
szürke kicsi veréb, cicának jó falat,
melyet szájába, morogva hordozhat.

De nem csak, a tyúkudvar vendége,
városi tereken, csipegethet kedvére,
ételmaradék morzsa is bőven akad,
emberhez szokott, ott van lábad alatt.

Gyűrte csavarta facsarta,
mint a rongyot mángorolta,
így csak jött a víz úgy ömlött,
csatornából is hömpölygött.

Ám a felhők nem adták alá,
jutott az árból mindenhová,
vihartól tépettek a szirmok,
veszni látszanak tavasz álmok.

Az ember ültetett valaha titeket,
eresszétek mélyre gyökereiteket,
tápanyagot a föld, cserébe adja,
pázsitot alatta, az árnya takarja.

Vigyázzál nagyon magadra,
ne felejtsd a megbeszélteket,
hogy mire majd újra érkezem,
elmeséled nekem a történteket.

Görcsölget a gyomoridegem,
bár tőlem a nyomor idegen…

Anno Cs.T.

Ott lent a parton hol öleltelek,
egymásba fonódtak tekintetek,
de mintha csak egy-egy felhő volnál,
fúvószéllel egyre tovább álltál.

Emlék maradtál mint hintett morzsa,
éhes galamboknak maradt porba,
nádas rezdült, röppent nádi rigó,
csónak is árva oly csendes a tó.

Ilyenkor nyílnak az orgonák,
zöld ruhába bújnak a fák.
Gólyák - fecskék visszajöttek,
Anyák napján köszöntelek Téged.

Szíved alatt hordoztál,
rám reszketve vigyáztál.

Édesanyám - gyermekedből
lassan férfi lett,
egy leendő édesanyával
most itt áll előtted.

Élni akarok még egy kicsit élni,
hogy a sok rosszat jóvá tudjam tenni,
aki nekem ártott tudjam feledni,
főleg megtanuljak újra nevetni.

Ó még egy kicsit úgy boldogan kacagni,
hatalmas hahotával hídon átfutni,
vadvirágos réteken jót heverészni,
"Messzilátó Csárdában" finomat enni.

Ébresztő!

Ébresztő, ébresztő!
Fakopács kopogtat
Ébresztő hétalvó
Hasadra süt a nap

Ébresztő, késő van!
Útra kell kelni
Sárga rigó fütyüli
Ideje felébredni

Ébresztő,ébresztő
Szellő fújdogálja
Ünnep nap van ma
Mindenki kitalálja

Hétköznapi ballada Édesanyámhoz

Mostanában Rád találni vágyom szüntelen -
Halott világban, jó Anyám, a lelked hol lelem?

Kerestem én az úszó égi vándorok között -
a felhők azt üzenték, lelked messze költözött.

Néha csak úgy füstölgök magamban,
gondokat miért veszek nyakamban,
miért fogok tollat költő sem vagyok,
sokan gúnyolnak nevetnek amit leírok.

Pedig a valóság szaftjából merítek,
velős csontok is kanalamba kerültek,
javát lerágom majd kutya elé dobom,
nehogy csak nekem legyen egy jó napom.

Édesanyám festek neked,
hogy legyen mindig jó kedved,
ecset helyett csak ceruzát,
így írom "szeretlek" szavát. 

Tétovázó mozdulattal,
sok édes szép gondolattal,
amit festek eres fára,
gondod legyen fiókádra.

Amíg bírod életedet,
öleld addig gyermekedet,
vissza adni sosem tudja,
esetleg majd tovább adja.