Újra kerestem megálmodott arcodat,
szemed fényét, hol napsugár fürdött,
és nem tudom, jaj, melyik, mikor vakított.

Egy pillanatra még a szellő is megállt,
bámészkodva ott, szoknyádat fújta,
 s gondolatokat tekert vad derekadra.

Balatonfüredi Anna bálon szólt a muzsika,
De az én szívem gyógyulni ment el most oda,
Álmodó lelkem játéka ideküldte ifjúkoromat,
Mutatta, milyen, ha első bálozó fogná karomat.

Iszom a Nap fényét magamba mélyen
Egy homokra vetett kopott nyugágyban
Fanyar idő ízét a számban érzem
Hullámok mossák a partokat lágyan
Élnek és nyüzsögnek új medret ásnak
Az évezredek torlódnak keverten
A víz új partokat rakott magának
Hullám hullámon az emlékezetben

Ez a hőség tetemes,
ha megsülök, te temess:
hideg földbe, jégverembe,
nitrogénes kék terembe,
fagyállót tölts szét erembe,
áss el éjjel félelembe,
fagyott rögös kényelembe –
magányomban légy velem te…

 /Búcsú László öcsémtől/

Zokog a lelkem, fáj a szívem
Miért hagytál itt bennünket testvérem
Szerettél minket, ahogy mi is
Jó lelked volt, szeretett az isten is

Minden szó, csak gyenge vigasztaló
Szívünk fáj, nem ad megnyugvást a szó
Mindenkihez volt kedves szavad
Az elesetteknek megnyugvást adtad

575575

Gondolj rám, mikor legjobban szeretkeznél.
Mikor zongorán játszana kezed.
Mikor a kívánalom beteljesedne,

Adj helyet ha nem is kérek,
legalább lelkedbe tekintsek,
hogy az varázslatos szemek,
miért olyan kihívóan néznek.

/Kiss Irmának- Szívecskének./

Nézd, ragyog a nyár
Neked dalol a madár
Millió virág illata téged köszönt
Vadgalamb lombok közt költ
Minden madár neked turbékol, énekel
Nézd szép az élet, szép a lét
Ne add fel a reményt!

Percéhes
Mercédesz
előzött –
legyőzött.
Opelem
ott velem
szégyenült…
Lényeg ült
agyamra:
ha csalfa
a verseny,
ám legyen –
lám hegyen
a versem!

575575
Nincs szám, olyan nagy, mely kimondva szépséged
tagadásában hazudná a szél
fújta hold csillagtáncát, táncolsz? Szabad vagy?

Halk lépteid elárulja, merre vagy.
Hiába takar test, kéz, tapintat,
szavak simogatása keres és kutat.

Oly ragaszkodón szeretett
Fiam mellette szárnyakat eresztett
De 22 évesen lelke feljebb emelkedett
Fiam ezután magába temetkezett.

Lakhelyén egyszerű csöpp házak
Mégis jólelkű és kedves emberek
De így is mindent elveszíthetnek
Ó, miért e borzasztó hanttömeg?

Mától emelt fővel járok,
mint a hétköznapi sztárok,
akik csak teszik a dolguk,
ahogyan örök a holdút,
az óceán hullámkedve –
vasárnapra, vagy épp keddre.

Gyönyörében fuldoklik a nyár,
Ferde száján csorog az ökörnyál,
Learatva az összes hektár,
Porzik már a felszántott határ,
Az ősz édes gyümölcsöt kínál,
Almával tele minden kosár,
A szőlőről csorog édes nektár,
Mézétől terhes a sok kaptár,
Telt magtáron kattan a vaszár,
Idén sem rosszabb a tavalyinál.

Lehetnél

Lehetnél ölelés,
lehetnél fény,
mindenen túli lombkoronák
illata.

Él a Kisalföldön, szép vidéken,
Egy öreg hársfa, Szigetköz szívébe
Megtiszteli, aki arra járva
Szép lombkoronáját megcsodálja

Szigetköz „Legöregebb fája”
Róla írok, mit szól a fáma
Megélt, vagy százhuszonhat évet
Himnuszt énekelne, de róla szól a történet

Régi Magyarország csodálatos várak
Megirigyelte a nyugat hazánkat
Rendeletet adott várak bontására
Ahol ellenség nem döntötte romba
Rombolják le, hogy magyart ne vigyázza

Évszázadok igyekezete, kőről, kőre emelte
Felépültek  egyes várak
Múlt mementói e szép hazánknak
Égre kiáltja, él még a nemzet
Magas várat épít, a múltra emlékeztet