Ilona völgy fái közt
bujkál, kóborog a szél, 

nagy
fehér
papírlap,
melyből állhat
egész életünk.
vagy tele írjuk,

Ó nagy költője a nemzetnek

Végre a lovak szabadon legelnek,
végre igaz szavak dalolva terjednek,
fút a piros rózsa fehér ház falán,
zöld levelekkel tarkított lugasán.

A zászlónk piros fehér zölden lobog,
ütemet hogy vernek a pergő dobok,
gyermek szájak "Nemzeti dalt" szavalják,
szerető otthonunk a Magyar Hazánk.

Kedves Szüleim ti ott a túlvilágon!
Megvolt, hát megtörtént a másik temetés.
Még nem pattant rügy a sírok közti fákon,
s a rigók füttyéből sem szólt meglepetés –
a feketerigók koporsókísérők,
röppenve idézik meg a nagy Ítélőt…

Halomba gyűlnek a veszteségek,
s elégetjük, hogy titkon maradjanak.
Hűlt porukba rúgnak reszkető térdek
és tartják a mindent gyászolókat.

Rövid nadrág kézen fogva
fehér pöttyös szoknyát vezet,
így haladnak andalogva,
szőnek együtt nagy terveket.

Élményem a létezés!
Nem sok ez, de nem kevés -
alvás, ivás és evés…

Nem a búcsúk, nem felvonulások,
Orgonás kapu, ahol Édesanyám várt
Az óvodából, hol apám sírt ásott
Első kiskutyámnak, hol szilvalekvárt
Főzött Nagyapám, zamatot, ízeket
Haldokló fák alatt kavart kanala,
A koromtól kormos, örök szent helyek
El nem sírt könnyektől bennem áztatva.

Tavaszi rügy bimbója pattan,
most ott bujkál mosolyodban,
mióta megláttam szép arcodat,
ide képzelem csilingelő hangodat.

Tündéri múzsa a karaktered,
rímeket varázsol megjelenésed,
fantáziám szárnyalna veled,
boldogságban ússzon életed.

Ez a nyár is tovaszáll,
mint madárfütty a szélben,
s álmodunk új tavaszról
a hideg novemberben.

/Székely tüntetésre az autonómiáért/
2O13.O3.1O

Verik a dobot a széleken
Emeld fel a fejed nemzetem
Emeld fel a fejed, tavasz virradóra
Itt az idő, indulj a hívó szóra

Indulj és ne állj meg
Lássák, hogy nem hátrálunk meg
Lengesd azt a zászlót, jussod követelve
Elnyomást már néped megszenvedte

A
halál
állapot,
gyors átmenet
örök élethez.

Ha egyszer elrúgtad magad
          a fészektől,
ne nézz hátra, mert visszazuhansz,
s vissza nem vesz, mi kitagad:
          a tám megdől,
s örök kételyek között suhansz.

Óvatos léptekkel jött a Tavasz
Mint, ha a természetben tündér járna
Varázspálcájával fákat, bokrokat megérintette
Rügy fakadt, s virágtenger körülötte

Szonett 6l.

Sötétség hátrál a friss színek elöl,
A víz párája feszíti mellkasom,
Tűző Nap bizsereg fáradt vállamon,
A hideg küzd, de a harc lassan eldől.