Magányom sikolya lelkem csöndjébe hasít,
felvillan a rád döbbenés kínja bennem:
a távolság közöttünk őrjöngésre tanít –
hol vagy hát Kedves, hogy megvigasztalj engem?

Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
lehet, talán többet eszembe sem jutna már,
hogy te lehetsz az az ember, ki csak engem vár.

Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
megtörténhetne, hogy talán boldog lehetnék,
és te lennél az, akit szívből szerethetnék.

Visítva ordít a decemberi szél,
tomboló csatározásba ér a tél,
mintha kegyelmet nem ismerne,
jégkristályokat kanyarít szemembe.

Mindenütt csend van, alszanak az emberek,
a sötétlő erdő mélyén, hívogató gyertyafény,
sóhajtó remény.

Egy törékeny asszony léptei neszeznek,
meghajolva lép, karjában szép gyermek,
szinte élettelen.

Az asszony szívében jeges a rémület,
látja a rá szegeződő, villanó szemeket,
beleremeg,

Alkonyat feszül Drávának völgyébe,
rubinvörös felhők tükröződnek vizébe,
toportyán üvöltése felveri a csendet,
part köveihez folyó küld üzenetet.

Szomorúfüzek Dráva vizet simogatnak,
eltévedt évszakban cseresznyék nem pirosodnak,
május csak nevét adta az idei tavasznak,
vadgesztenyéken gyertyák világítanak.

Fázok, nagyon hideg van megint,
egy hatalmas tüzet kellene rakni,
mely köré férne minden Magyar,
hogy tudnánk jól, összemelegedni.

Köldökzsinór nélküli néma magzat,
fény nélküli templom boltozat,
eső nélküli szikkadt földdarab,
homok nélküli folyópartszakasz,
- ez vagyok nélküled.

Nézem, ahogy a munka hevében,
izmos tested verejtékgyöngyökbe
öltözteted,
s verejtéked egy-egy gyöngye
szépen, lassan hogy gördül le
köldöködre.

Vágyam immár szemérmetlen,
ott lapul fénylő szemeimben,
véremben,
vad táncát járja immár bennem
a kéj.

Gesztenyefa gyertyái égnek,
Fehér, lila fénnyel fordulnak az égnek.
Tavasz van, csuda szép.
Virágba borul fa, mező, a rét.

Szíved, lelked átjárja valami csoda,
Ezer kis gyertya láng illata.
Ahogy a gesztenyefa virága,
Szívedben kigyúl a szeretet lángja.

Somogy-országnak, déli szegletén,
a Dráva határolta, legalsó peremén,
vízmosta partszakasz, homokos fövenyén,
őstölgyesek közt makkot hullajt a szél.

Boltívek hajolnak ajtó ablak felett,
ezt az otthont építettem fel neked,
árnyékok kúsznak végig a falakon,
rózsalugas fogadd téged a bejáraton.

Álmodtam megint, hullámzó búzamezőket,
színes vadvirágokkal terített, tarka réteket,
veled álmodtam, hogy újra fogod kezemet,
mosolyoddal törlöd, kibuggyant könnyemet.

Nézem a kék égen gomolygó felleget,
beszélek hozzá nem várok feleletet,
helyette válaszolnak gyors röptű madarak,
vannak kik kárognak vagy szállva dalolnak.

Fentről néztem, hogy mint terül a végtelen,
színes foltokat, s nem virágot a réteken,
patakot folyót szerte futó utakat,
mi él mi mozog, de téged sem láttalak.

Piros szalagot
fűzött hajába a szél,
fehér virágok közt
szaladt

Lelkemből megint, kitéptek egy darabot,
Könnyeim kijöttek, a fájdalom hasított,
Ó Istenem, miért bántanak így engemet,
Miért nem kapom vissza, az adott szeretet.

Mikor még a fényben, álmodtam a jövőt,
mindig előnyben részesítettem a képzelőerőt,
szavaim tán fogannának, a légüres térben,
 akkor sem, ha utat találnának süket fülekben.

Havasi gyopár te csillagok virága
Mennyből Isten küldött boldogságra
Megdobban a szíve, ki rád tekint
Elfogja az öröm, s boldog lesz megint
S szíve szikrázó csillagokkal telve
Boldog lesz a lelke
Sziklák magaslatán nyílt virág
Elérhetetlen vágy
Az legyen csak boldog ki meglát

Vágyok még én is az új tavaszra,
nem elém siető alkonyatra,
egy éltető boldog pirkadatra,
a szél borzolta szöszi hajadra.

Előttem ugrottál fel a buszra,
úgy néztelek téged vágyakozva,
benn nagy volt a tömeg nem láttalak,
de hallottam édes kacajodat.

Szeretlek drága
Imádlak Téged
Attraktív mosolyod
Láthatatlan szenvedésed.

Tekinteted lágyságát
Járásod harmóniáját
A csókod édességét
Az ujjaid kecsességét.

Ha nem lettél volna
Akkor is eltelnek az évek
Ahogy nem lehetünk tizenévesek
És első szerelmesek sem már.