Egyél meggyet!
Eredj, szedjed,
ha nem, vedd meg!
Ne csak egyet –
ezeregyet!
Rossz a kedved,
tested tesped,
lelked szenved?
Ördög kerget
böglyöt benned?

Nászra készült mind a kettő,
te és a tél fehér ruhát, fátylat öltött,
utat fehér szirmokkal, pelyhekkel szórta,
majd jégkristályokból fűzött gyöngyöt.

Eresz alatt jégcsapoknak sokasága
harci lándzsaként, ijesztően függtek,
kibomlott felhőkből Napnak sugarai
olvasztották, majd csilingelve peregtek.

Arany kezű nagyapám,
még megvan a rokkája,
néztem sokszor elbűvölten,
mivé lesz nyúl bundája.

Angóranyúl nyírásával
kezdődött el a munka,
osztályozott, fésült szőrét,
oly ügyesen fonállá fonta.

Istenáldott két kezét,
mellyel mindenhez értett,
ej, de sokszor hiányoljuk
az önzetlen segítséget.

Lejárt az útlevelem.
Hazámba zártan
most aztán mi lesz velem?
Én nem ezt vártam:
meglehet, hogy keverem
a kort nagy bátran –
nem Kádár van szerveren
a Windows-os tárban?
Orbános a szerelem
Magyarisztánban!
Mehetnék hát fesztelen,

Köszönöm a csodát
A gyönyörű kirándulást
A hegyeket a völgyeket
A forrás vizeket
A testvéri szeretetet.

Köszönöm a sok színű, nyíló virágot
A hegyeket, dombokat, mit szem látott
A millió éves sziklákat a Pannon tenger helyén
Az erdő rengeteg rejtekén

A bika is legel, nem csak a tehén –

majd pont ő hízik meg a bika tején…

Nem mehetek sehova,
tanúm erre Jehova –
itt ülök a sittemen,
börtönőr az istenem.

Apa, emlékszel, akkor is esett,
koporsód köré nőtt a gyülekezet,
most kinek varrod az esküvő ruhát,
ugye, hányszor öltöztetted a próbababát.

Négy évtized az már hosszú idő,
akkor három unokád búcsúzott tőled,
ma már számuk ennél több lett,
a valamikori élet legendává érett.

Már régen e kies partokra vetődtem,
 berendezkedtem, szépen, vélten élhetőn,
kényelmesen, megfürdőztem a kéjekben
szelíden, volt szeretőm, lett is háztetőm.

Valami mégis űzött, folyton mardosott,
hogy előttem áll még egy fontos feladat,
 a megszokás vagy az akarat megkopott,
nem tudtam legyőzni a lágy hullámokat.

Én szép hazám, te szép Magyarország
Kárpátok ölelésében ringó rónaság
Ki látott még ilyen csodálatos országot?
Ha rád nézek mosolyog az orcád
Nagy folyóid hegyes, dombos tájat
Kék szalagként átkarolják, részekre szabják

Megváltani a világot
az volna csak a szép,
olyanná válni mint
egy sas mint ki égre
röpteti életét

Újból álmodtalak az éjjel...
Milyen régen is volt az utolsó álmom!
Viselted a kínt büszkeséggel,
s mégis hagytad, a fájdalom átformáljon.

Koldus vagyok, jaj, a szerelem koldusa!
És mint árva gyermek, ki éjjel felzokog,
S kérdi remegve: hát szeretni nincs joga?
Ez átkos életben hát én is oly’ vagyok…

Mikor  látod a gyermek szenvedését
Mikor nem jut neki kenyér
Mikor asztalán nem gőzölög az étel
Mikor nem jut ruha, s könny ül szemén

Akkor kéred Istent , imára kulcsolod kezed
Akkor szívedben kinyílik a testvéri szeretet
Akkor segíteni  indulsz, s letörölni a könnyeket!

Ne mutassad soha boldog arcodat,
Lesz aki keresi benned a hibákat,
Szép álmod csodás reggelbe fakad,
Ne meséld el soha éjszakai álmodat.

én úgy halok meg...

Mit nekem a tüskékkel,
oly teli tűzdelt rózsaszál,
tépem szaggatom szárát,
hogy vázában virágozzál.