Ha nem lépek ki többé kertemből, látom
innen is már messzi földrészek, országok
rongyos szőnyegét, azt még amire vágyok,
minden enyém, nem kell a mákony, az álom

Egyik kezem a kilincsre ijed
a másik a kezedet fogja,   
hallgatásunkban él vágyunk,
és nézzük egymást fogvacogva.

Nap ontja melegét
Száraz a föld,a rét
Felhő nincs az égen
Szomjazik minden
Virág nem nyílik a réten

Én már csak zizegek, a világ helyettem
morajlik, de ez a szem, arccsont és e száj,
hang belém ivódott, sohasem feledem,
mert lényed hárfája csak nekem muzsikál.

Lágy lebbenő szoknyád és a nevetésed
átring a jelenbe, kései nyaramba,
életem porába kőbetűket vésett,
révedek Terád és egykori magamra.

Meleg levegő zizzen,ragyog a határ
Búzavirág,pipacs
Margaréta,szarkaláb
Nyílik a búza tábláinál.

Leszállt az alkony,csend honol
Távoli parton nimfa dalol
Majd halk fuvola szól

Az ész és a szív, a két zsarnok,
Mert ha úgy érzed, hogy fáj a szív,
Az ész tudja, csak ő a bajnok,
Míg a szíved szerelemre hív.

 Sodródva úszok, karomban rejtett csapások, még mindig távlatokra nyílt vizekre vágyok, a köd mögött tán rejtett fövenyek, fények, feléjük úszok, sodródok, míg lélegzek, élek.

Tudod-e, milyen érzés, ha szeretsz valakit?
Tudod-e, milyen érzés, ha elküldesz valakit?
Tudod-e, mit jelent az, hogy szeretem?
Tudod-e, mit jelent, ha azt mondod, feledem?

Álmaimban még visszajárok
Hű szerelemre még mindig vágyok
Nyári este emlék képe
Régi idill hangulatot csal szívembe

Agyunkban hibbant-kék távlatok mámora,
szemeteskocsink még tengelyig a múltban,
hazugságok karcolnak most lankadatlan,
azt kell hallgatnunk, hogy nekünk milyen jó ma.

Út,mely elindul
Út,mely valahova vezet
Ki érti mi történik?
Mi üldöz Tégedet?

Mindig társam volt az óvatos remény,
nem voltam jós, vagy mindentudó látnok,
és elmentek barátok, korosztályok,
magam vagyok, mint az élet elején.

Magasan tornyosul Pozsony büszke vára
Magyar királyokat itt koronázva
Szent Korona védte nagy Magyarországot
Királyok fejére Pozsonyban adatott