Talán nincs értelme, hogy majd akkor
mi marad belőlem, ha az agg kor
is végleg búcsút mond és int nekem.

Harangzúgás veri fel a csendet
Síró, búgó, erősen szól
Fel akarja rázni a nemzetet
Figyelmeztet, vigyázzatok jól!

Álmaim mélyre temetem
fukar hozzám a jelenem
a holnap keveset kínál
mert koldus lettem nem király

...mint megdermedt csillag ...

Halljátok a harangokat ?!
Zúgnak,búgnak giling-galang
Emlékezetek-e még szívetekben?!
A hősökre a rendíthetetlenekre?

Az est leszállt
Az élet porondja várt
Csörgős sipka fejeden
Keserű vidámság az életeden

Ahogy a mély éjben egyedül ballagok
a kertkapun túl, de innen az éteren,
szirmaik bontják odafenn a csillagok,
sajnálom, hogy a fényüket nem érthetem.

Ring a csend,
ring a tó,
álmot hint egy
kis manó.

Lénárdos haiku

Férfi kísérte. Arcán kaján mosoly. Hát  
itt van, Rosszízű! S a lány megriadt.
Észre se vette ruhájából a melle

mint rügy, kipattant. S a Madám új jövője  
zálogát nézte. Mosolya, keze  
elismerően érte nyúlt, birtokolni.

...felvirradt reggelek ne bántsatok...

Szemei pásztázták a téli tájat,
Keresve, kutatón nézett szerteszét.
Hallgatva az erdő, magányos csendjét,
Amit a madár is, gyakran elkerült.

Ha érted könyörögnék, távolba tekintve.
Végtelen messzeség, felhők felé intve.
Kérném az Irgalmast halkan fohászkodva,
Mennynek kapujáig „Mea culpát” szórva.

Kis falucska, hol születtem
Az Engel Adolf szoborral srégen szemben,
Nagyapám a forrongó lélek,
bölcsőmnél is talán ekképp énekelt:

Valami bűverő mindig visszahúz ide
Máré vára és Sikonda felé
Az erdő kellős közepébe
Hol gyermekként számháborúztunk, indiánoztunk

szivárvány színekben
felhőkből rügy fakad