Bevallom, ez a vers egy kísérlet.

Új stílusban próbálkoztam megírni, visszhangszerű, ismétlődő rímmel. Várom véleményeiteket. Fogadjátok szeretettel.

Mind hiába
Mind hiába ragyog a tavaszi napsugár
Szívemre jeget fú a zord idő
Jégcsapok takarják már
De reménykedek a meleg nyár eljő

Átok és ajándék a lelkiismeret,
mert érzem a világ és magam árnyékát,
recseg-ropog bennem a biztos keret,
belém didereg a nyomorgó világ.
Szerelem elmúlik, a bűntudat soha,
a megváltást nem kapjuk meg szenvedéssel,

Az idő arcomon fájdalmas véső
naponta változik a felsebzett  táj
minden év új árkot, barázdákat váj
csak a remény verdes bennem mint vérző
madár szegényes már az esti leltár
és nehezen indul reggel a batár

Ó boldogságos Szűzanya!
Hova lett Szent Korona országa ???
Milyen átok zúdul a nemzetre, hazára ?
Jön az éhes hiéna,földünket felfalja !

Én mindig a csobbanásokba merülök,
a tó vizén tükröződik a határ,
a szél suttogásba beleszédülök,
körülöttem kacagva forog a táj.

 Álmaimból felébredek
Fejem zúg, szenvedek
Szenvedek, mert szeretlek
Szeretlek oh Te pici lélek

Majd akkor is játszanak kutyák, gyerekek,
ragyogjon napfény a vizeken, tavakon,
örömmé oldódjon a bánat, fájdalom,
zöld bokrok öleljék az utcákat, teret.
Ha meghalok, könnyezzen engem a harmat,

Versmorzsa

Könnyeink oltják
a túlvilági szomját
holt madaraknak.

Hova tart ez a század??
Mit mosott el az áradat
Oly korban élünk
Apa-fiát árulja el
Pénz szennye le nem mosható
Az ártatlan áldozat nézi
Fájdalma le nem írható
Légvárakat építünk
Erős várak helyett

Mint omló ház vészes recsegése,
melyből felrémlik megmentő kiút,
mint részeg folyó, mely tengerig fut,
a versem a megoldást keresse.
Legyen pontos, édes, kézenfekvő,

Sírnak a kalászok
Igaz sűrű könnyet
Rájuk borult felhő
Öntözi gyökerüket

(Anyák napi tépelődés)

Olykor fukar és szűkösen fizet,
fárad, felüdül, vibrál az ideg,
éheztet szegény ebéd, reggeli,
a teríték koplaltat, zsarnoki.
Lemondó, aztán meg csak követel,
kegyetlen diktátor, hogyha az kell.

Szonett

Másban kerestem a Te régi lángod,
mire hamut szórtak az évtizedek,
mely a magányból egykor kivezetett,
csak csalódás és keserűség várt ott.

Lágy barna hajadba, kevés ősz szál vegyült,
Mosolygó arcodra, ragyogó fény került.
Ifjúkorodból víg emléked idézted,
Családra rávetült, csodás melegséged.

Szebenyi Juditnak a távolba /Vajdaságba/

Igaz, már csak homályosan, hunyorogva,
de emlékszem a vérgőzös szónokokra.
Egyszerre mondtak és ordítottak százat,
hogy reánk majd milyen, fényes szelek várnak.
Azt is láttam, bár csak sose láttam volna,