Mély nyomokat hagy
ráncainkban az idő,
elkopik, mint lábon
a vékony talpú cipő.

Hova száll, hova fut
oly gyorsan az élet,
néha már lemarad,
kifullad a lélek.

Sarkunkban ott liheg,
majd elhalkul az ének,
ha utolér és átkarol,
vége a mesének.

Kék ibolya
szerényen megbújik a bokor alján,
törékeny szirma mosolyogva néz ránk.
Színe csodás, elvarázsol,
nézem csendben, szerénysége
magához láncol!
Oly szép a színed,
csodás a formád,
elvarázsolod, akárki lát!

2024. április 3.

Itt a gyönyörű, szép tavasz,
bár huncut,
és sok tréfát űz velünk a kis ravasz!
Virágba borultak a fák,
a réten sok-sok virág,
illatukkal teli a lég,
messzire viszi a lágy
tavaszi szél!
Ó, szép tavasz, úgy vártunk már,
vágytunk a nap simogató sugarára,
a meleg nappalokra,
a szerelmes, tavaszi éjszakákra!

Kinézek tavaszra, kinézek a nyárra,
Hűvös szobámból a fénylő napsugárra.
Rálátok tóra, rálátok folyóra,
Erdőkre, mezőkre, partokra, dombokra.

Virágos kedvem mosolyt csal arcomra,
Madárdalt hallgatok, hova a szél csak fújja.
Erre szemlélem a házak tornyos füstjét,
Arra számlálom az ég bárányfelhőjét.

Én sem vágytam soha másra,
Gazdaságra, palotára.
Egyre vágytam szeretetre,
Egyre vártam, igaz hitre,
Hol a hit és hol a béke?
Mért nem futunk zöld mezőre?
Mért nem látunk, mért csak nézünk?
Este, reggel miben hiszünk?

Szívemben zakatol,
lüktet a vér,
nehezen bírja e gyors áramlást
a koszorúér!
Imám száll az égre fel,
segíts engem meg,
édes Istenem!
Oly kevéske e földi lét,
egy perc, és véget ér!
E porhüvely, melybe lelkem bezártad,
repülni szeretne,
repülni utánad.
Mint két szerelmes gerlepár,
akik szerelem ittasan ma

Megfakult árnyak sokasága
üldöz éjjelente szüntelen,
ha nem ölelsz át kedvesem gyöngéden!
A fájdalom testemet darabokra tépi szét,
mégis, ha veled vagyok
minden olyan szép.
Lelkem izzó tüze még ég,
minden percben szépet remél,
ugye, te is érzed, ha érintem a kezed!
Majd ha eltűnik fejünk fölül a sötét,
vészjósló árnyak serege,

Múlik a nap, nap után,
múlik az éjszaka, éjszaka után!
A körforgás meg nem áll,
mióta világ a világ!
Fúj a márciusi szél,
elfújja álmaim lidércét,
s a reggel még szép napot ígér.
Nyíló virágok illata száll,
oly friss, oly üde,
mint a rügyet bontó fák hegyén
a hajnali harmat első cseppje.
A tavasz már itt van köztünk,

Hallgatom szívemnek reményét, vágyát,
Vigyázom, féltem minden dobbanását.
Őrizem lelkem isteni fényét,
Táplálom benne az élet édes izét.

Mert tett nélkül mire jó a lélek,
Öröm nélkül mit érhet az élet?
Szív nélkül halott hangok szólnak,
Magam nélkül ki az, ki dalolhat?

Hideget fúj a tavaszi szél,
Dideregnek a fellegek.
Szürkét fest a reggeli fény,
Szívemben sincs kikelet.

Szívemet gyász borítja,
Sötét ruhában járok én.
Lelkem csöppnyi vigaszt keres,
Vergődvén az élet tengerén.

Mennyi kérdés, gondolat
Fejemben válasz nélkül marad.
Nyugalmat nem találva szalad
Minden perc, minden pillanat.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne seholsincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

/Március 21/

Köszöntelek, Tavasz!
Lelkek újulása.
Ragyogó nap, madár dalolása.
Isten hozott, napsugaras kikelet!
Madár rakja szorgosan a fészket.

Szívek felvidulnak,
Tavasz a reménynek új szívet adnak.
Köszöntelek, tavasz!
Zöld levél fakadással,
Rigó boldog füttyével,
Hóvirág nyílással,
Gerle búgásával!

Elballagott mellettem az idő,
hozta mélyülő ráncait,
kezembe rakta emlékeit,
rég elfeledett koloncait.

Már másként látom azt a kort,
másként élném, ha tehetném,
az álmokat csak álmodnám,
de már nem kergetném.

A rozsdás kertkaput
magam után bezártam,
elrepülő ifjúságom
mögöttem hagytam, lezártam.