Hogy valami vidám legyen e napon,
a lógó eső lábát gyorsan elkapom,
felülök egy puha felhő tetejére,
körbenézek, hol is van a világ vége?

Táncolok a napsugárral polkát,
meghúzom a holdnak lógó orrát,
csillagokat dobálok a földre,
befestem az arcomat most zöldre.

Ha sírnod kellene, akkor is nevess,
arcodra kemény álarcot növessz,
úgysem érdekel senkit a bánatod,
kárörvendők gúnymosolyát így nem láthatod.

Többen vannak irigyek, mint kedvelők,
hátad mögött kibeszélők, nevetők,
mutogatnak, ha nem figyelsz oda,
fordulj el tőlük, nem kell a sok ostoba.

Fa tetején ül egy fészek,
Onnan szól egy madárének.
Madárének, zengd csak nótád!
Fütyülj Rigóm ágak lombján.

Beszélj, beszélj, igazat szólj!
Énekelj még a tavaszról.
Nincs szebb annál, hol virág nyílék,
Mezőn, réten fűszál ringék.

"Nagy-nagy tüzet", hogyha raknék,
Vétket, átkot elégetnék.

Lángra vetném gonoszságunk,
Hamu lenne gyarlóságunk.

Honnan jöttél te szépreményű,
múzsalelkű nő,
kiért szívembe mártottam
megrészegült pennám,
hogy megírjam a világnak
vérrel és szerelemmel,
hogy szeret az Isten,
mert vagy nekem,
és imára kulcsolt kezekkel
lépkedek súlytalan.
Majd puha felhőpárnákkal
vetem meg ágyunk,
bár tudom, csak nézlek,

Pislákoló fénnyel
álmodik az este,
szerelmetes Holdját
már rég elvesztette.

Csillagtalan éjen
Holdját visszavárja,
elmerülne csendben
annak mosolyába'.

Csillagoknak táncát
vágyja minden este,
hisz egész életében
a szerelmet kereste.

"Lánc, lánc, Eszter lánc,"
Kis unokám mit csinálsz?
Hallgatom a meséket,
Túl az Óperenciára repítenek!

Háború dúl, kegyetlen háború,
Nem érdekli, hogy pusztul a világ,
Ki lesz a következő, kérdem,
Aki áldozatnak miattatok kiáll!?

Nem látjátok? a háború nem old meg semmit,
Csak pusztít embert, s mit ember alkotott!
Térjetek már végre észre,
S ne pusztítsátok el a világot!

Itt vagyok. Megint.
Száműzve álmaimtól,
takarómtól megfosztva,
fájón, meztelen.
A látszatot még mindig őrzöm,
a reggelihez szépen felöltözöm,
szivárgó bögrém fülét
zsibbadó ujjakkal markolom,
és próbálom inni az életet…
de úgy érzem, hiába, 
hiába kapaszkodom…
Énképem morzsáit 
tenyerembe szorítva tartogatom,

Csillagporos ösvényen sétáltunk,
kedvesem, Te meg Én.
Átölelt két karod féltőn
ezen a tavaszi estén.
Boldogok voltunk,
nem számított, mi volt a múltunk!
Nevetésünktől visszhangzott az éj,
a csillagok velünk kacagtak még.
A testünk szerelemtől égett
ezen az éjjelen,
s repültünk együtt a boldogságban,

Odovába készülök,
nagyfiú lettem,
zsebembe pár papírzsepőt
biztonságnak tettem.

Kaptam egy szép papust,
zende is van rajtam,
reggel még egy pingallót
elrepülni láttam.

Itthon hagytam a dendét,
megvárja, míg jövök,
mellette az efo
figyel rá, mert köhög.

Leszállt az este
karod testem ölelte
együtt repültünk

2024. május 23.

Betolakszik a múlt, a jelent piszkálja
az elme mély bugyrából az álomvilágba,
minden sóhaj, minden újabb gondolat
tekeri az elveszített fonalat.

Az emlék, mely nem hagy nyugodni,
az éjszakát kergeti, hajnalig tud suttogni,
követeli, hogy hagyd el a jelent,
mert az neked semmit nem is jelent.

Május van, s ragyog az ég,
Lila akác nyílik a kertemben.
Virága gyönyörűszép,
Fürtjein zümmög a méh.

Ó, lila akácok, mily örömet adtok!
Bús szívemben a boldogság remél.
Remény, hogy szép a május,
Virágbontó gyönyörűség.

Szeretnék örülni,
Bús szívemmel felvidulni,
Természettel felújulni,
De mindez csak csalfa remény.

Fények gyúlnak a nagyvilágban,
Fényjelek észak, dél irányban.
Északi fény jelet adja,
Bajban van a világ, bajban!

Ország felett fényjelek,
Szeretet színes fénye eljött közétek.
Gyúljon szívetekben is emberek,
Egymást végre szeressétek!

Kiteljesedtél - mondják,
és furcsán néznek rám.

Messze nézek.
Elgondolkodom
sebbel-lobbal elsuhanó életemen.

Tükörbe nézek.
Árkok arcomon.
Erek dagadnak,
szeplők táncolnak,
ölembe ejtett, megfáradt kezemen.

Kiteljesedtem?