Hermina Buzgó Révész
Szlovákiában

Csenget a postás, levelet ad,
Borítékban egy kis csomag.
Telefontartóval, szív is benne,
Aki küldte, szívből tette.

Csenget a postás, örömet hoz,
Egy régi, jó barát rád gondolt.
Segíteni akar neked,
Gyorsan küldte, szívből a levelet.

(Gombás Ferencnek, unokaöcsémnek, Svájc)

Tavaszi szél öleli a fákat,
Törzset hajlít, töri az ágat.
Viszi magával a virágot,
"El akarja nyelni a világot."

A tenger is most hangos,
Vize tajtékozik, habos.
Nem akarja, szelek uralkodjanak felette,
Napsugár ragyog fel, szelet elcsendesítve.

Járta a környéket,
keresett, kutatott,
morgott, ha ránéztek,
vagy hangosan ugatott.
Félt, mert bántották,
ütötték és rúgták,
nem simogatták soha
a gubancos bundát.
Harcolt az ételért,
küzdött az életért,
szenvedett az el sem
követett bűnökért.
Ebben a rideg,
keserű világban,
langyos nappalon,

Még várok egy halk, csendes szóra,
egy szívhez szóló, reményt adó szóra,
melytől a gond elszáll,
s a sötét felhő is eltűnik,
mely felettünk a csendre vár,
majd gyorsan továbbáll!
Kitisztul az ég,
és a tavaszi napsugár elhozza
a tiszta, ragyogó fényt,
és a fájó szív megbékél.
Tavaszi virágok illatát hozza

Ha felhő lennék magas kék égen,
Szállnék, repülnék szabadon, szépen.
Bárányfelhőként a nap rám ragyogna,
Úsznék a kék égen rátok mosolyogva.

Ha esőfelhő lennék, sűrű cseppekben esnék,
Isten áldása lennék.
Minden vetést, virágot jól megöntöznék,
Ha rossz kedvem volna, sötét felhő lennék,
Rossz felhő társaimmal összezörrennék.

Hol vannak a gyökereink,
oly messzire nyúlnak,
van számunkra üzenete 
ennek a régmúltnak?

Tanulunk a hibákból,
okos józanságot,
vagy kergetjük továbbra is 
a múló délibábot?

Évszázadok kerekét
meddig forgatjuk,
rongyos az ülepünk,
meddig titkoljuk?

Emlékszel még,
mikor kezem a kezedbe tettem?
Nem szóltál,
némán lehellet finoman megszorítottál!
Emlékszel még?
Ültünk a templomi csendben,
s a jó Isten minket magához ölelt
gyöngéden.
Gyönyörűszép emlék,
mit soha nem felednék.
Én emlékszem még!
Ugye, Te is emlékszel még?
Örökre szívemben él!

2024. április 7.

Bandukolt a poros úton,
kalapját szemébe húzta,
ősz haja a vállát verte,
hova tart, maga sem tudta.

Soha nem volt otthona,
mindig az erdőt járta,
talán hazatért volna,
de senki nem várta.

Lassan ment így tétován,
görbe hátát nap perzselte,
ballagott megfáradtan,
rézfokossal a kezébe'.

„Lelkünkben nincsenek országhatárok.”
        (Nagy Magyarország)

Jártam útjaimat, míg tehettem,
Megismerjem elszakított magyarjaim, követtem.
Boldog örömmel barátokra leltem,
A szépen mondott magyar szót könnyeztem.

Nem voltam más, csak egy fuvallat,
álmokból szőtt röpke pillanat.
Forró nyárban hűvös lehelet,
apró kis virág a föld felett.

Nekem Te vagy
a tavaszi szellő, mely arcomat simogatja,
és forró csókot ad ajkamra.
Nekem Te vagy
a tavasz minden virága,
mely illatát ontja,
s a szívemet, lelkemet magához vonzza!
Nekem Te vagy HIT,
hinni benned,
hogy nincs minden veszve!
Nekem Te vagy
a REMÉNY,
és így a holnap is oly sokat igér!
Nekem Te vagy

Lelkemben szól még a szerenád.
Ifjúságom szép napja,
Szív örömét a dal visszacsalogatja.
Szépen szóló hegedű,
Élet szép, s mégis keserű!

A dal a múltat bizonygatja,
Életem fája azóta szárad.
Virága elhullt már az ifjúságnak,
Gerlepár mégis turbékol a tavasznak.