Ajkad arcod ceruzája.
Rajzaid a nevetésed.
Ma ritkábban mosolyogsz már,
eltüntető munka ért el.

Halandó vagyok tudom,
egyszer majd eltávozom,
Te megsiratsz újra és újra,
emlékszel jelenre, s múltra.

Fehér ingben, frakkban, csokornyakkendőben,
komótosan lépdelt, s bólintott kimérten.
Tele volt a terem, nyüzsgött hullámozva,
tarka embertenger, mint óceán fodra.

Lénárdos haiku
Ruzsa Magdi interjuja után

 Kicsit átfésülve...

Most ezt az időt éljük,
Ebben dobban a szívünk.
Keresem a fényt,

Lénárdos haiku

Lágyan, ahogy a karodat tartja a szék
fája, lehajlik, mintha kiesett
volna valami. Ujjaid között már nincs

Költő, író, poéta,
Rímbe szedve sorolja.
Képzelete szárnyal, repked,

Látod, ott derül már. Hosszú nappalokat
küld nekünk az ég. Felépül a vár,
és lesz igazi tető a fejünk felett...

Miért sír a vadgalamb a fákon,
Fészkén ülve és töprengve,
Vagy fent a levegőégben..

Míg megtaláltalak, sok év telt el.
Sok év csapásai sújtották lelkemet.

Lelkekért szólani, a menny oltáránál,
szféráknak zenéjét, zengő zsoltárával.
Csendben ISTENT kérni, égre emelt arccal,
összefont ujjakkal, egymáshoz zárt karral.

Ha bűn a szeretet,
abban élek...
Összeért a lelkünk,

Szeretlek életem...

Sokszor mondják lerágott csont minden szó,
mellyel mi büszkén magyarságunkat
valljuk. Megalázottság örök tűz üszkén

miért kuporgunk? Álljunk fel védekezni!
Viharunk körme vájja ki szemét
ki lelkünket gyalázza, s ez az öröme.

A szeretet sokféle lehet.
Felemelő, vagy mélybe taszító.
Mindkettőt ismerem, hisz
megtörténtek én velem.

Valami ma meghalt, újra a lelkemben.
Egy darab magyarság, tört el derekába.

Köszönöm az égnek, hogy megtaláltál.
Köszönöm, hogy átformáltál.