Kőfalak árnyas rejtekében,
vastag mohatakaró alatt
az idő mindent eltakar,
lassan emlék sem marad.

Kíváncsi szemek nem nézegették,
kutató kezek nem keresték,
csendesen pihenhetett,
míg egyszer felfedezték.

Magányos vándor az erdő mélyén
rátalált erre a csodára,
apró sátrát felállította,
és ott maradt éjszakára.

Látnok szemem messze réved,
idő szőtte titkos ének.
Holnap fénye csillan csendben,
álmok tánca égő testben.

Új világok hajnalt várnak,
formát öltenek a vágyak.
Hol a múlt már nem köt gúzsba,
s nem sodor el sorsunk súlya.

Ember lép a csillagokba,
kéz a kézben, összefogva.
Bölcsesség és tiszta érzet,
ősi szív és új remények.

A szívem jobbra hív, az ész meg balra húz,
e két út közt a kétség szinte nyúz.

Melyik a helyes, melyik a fény,
hol találom meg, ahol él a remény?

Az ész hideg, mint a jég,
logika és számok, nincs kétség.
De a szív lángol, mint a tűz,
érzések vihara, mitől félsz, s lehet, majd elűz.

A döntés súlya rám nehezedik.

Csiribú - Csiribá,
Csirimóka - Csiribóka,
olyan jó volt az a móka!
Mi mindennek elneveztél,
nevettél, megnevettettél,
szerettél,  - úgy szeretgettél!
Ezer néven becézgettél.

Mi tette ezt velünk, nem tudom,
mint két gyerek a vízparton,
nem tudtuk egymást elengedni,
egymás szemébe jártunk fürödni.

A hattyúk tava pihen csendesen,
felszíne néha megrezdül kedvesen.
Lassan hegyek mögött búcsút int a nap,
tükrén szirmok közt hattyúk ringanak.

Ott a domboknak hátán, két karját kitárván,
a boldogság várt, hol lelked rám talált.

Szívem mélyén a vágy szikrája lángol,
szeretnék újra veled lenni, hol a nap ragyog, bárhol.

Emlékszem még a csókod ízére,
ahogy a szél a hajadba tépett.
Szemedben a csillagok fénye égett,
s közben suttogásoddal szerelmed
a csendben mélyen szívembe vésted.

Tisza vizén ring a szél, azt súgja, hogy nincs már tél. Madárdalos reggelén rügy fakad a part mentén.

Hazaárulónak tartanak.
Nem többnek, mint egy férget.
Szerintük az ilyen mocsok
Többé haza sem térhet.

Nem attól lesz valaki
Országának hű fia,
Hogy a hazugsággal kitaposott
Utat kényszerül járnia.

Hogy gerinctelen sarlatánok
Szarából étkezik,
ha megkíván egy jobb falatot,
Hazája ellen vétkezik.

A tó tükrében csillagok ragyognak,
csendes éjben titkok suttognak.

A víz felszíne halkan csobog,
elúszik rajta a múló idő, a hold ezüst hídján,
s hallani, ahogy utána a mélyből sok lélek zokog.

Mélyében az égbolt visszfénye,
a végtelen űr sötét rejtélye.

Felnézve, a csillagok tánca,
s a hold ezüst fénye,
mind-mind a létezés reménye.

Álmomban a Duna-parton villamosra vártam.
Csilingelve megérkezett, oldalán egy tábla.
Azt hirdette, hogy mostantól az lesz itt a szabály,
ki erre a járműre száll, telefont nem használ.

Érdekes lesz, gondoltam, amikor felszálltam,
s telefonom a zsebemben csendben lekapcsoltam.

Miféle élet ez, ha hiába várod,
hogy letűnjék felőled a fekete fátyol.
Fejed fölött sasként köröz,
nap mint nap rád bámul,
s ha kell, beléd karmol,
majd gyűlölettel átkoz.

Miféle élet ez, hol elvesznek a mesés álmok,
A tündöklő vágyak, csupa csattanások.
A szerelmek...? Ugyan...!
Azok is csak fájó könnyhullások.

Reggel az erdőn
éled minden langyos, lágy, simogató szellőn.

Messze száll a madárdal a szélben,
lakói már sokan vannak ébren.

A napsugár melengeti a rétet, ahogy a pára száll fel a magasba,
nem is láttál még olyan szépet.

Függönye mögött legelnek szarvasok s őzek,
lassan lépkedek, hogy ne zavarjam őket.

Huncut kiscica mindig éhes,
nincs étel, mi neki elég lesz.
Szalad és ugrik, mindent felfal,
bajsza tejes, ő egy kis angyal.

Függöny leng és a vázák dőlnek,
pici mancsok sose pihennek.
De ha este elálmosodik,
dorombolva csak hozzám bújik.

2025. március 26.

Pille szökken, és Pille száll,
minden fénysugárra ugrál.
Labdát kerget, lábadba kap,
bajszán kacsint a tejszínhab.
Kis bohócom ő, minden nap.

2024. február 26. 

Bennem dúdol a dal hangodon,
azon a kedvesen zümmögőn,
rezzen a levegő gitárhúrokon,
mélyen szívemben, lágyan pengőn.
Simon és Garfunkel énekel.
És te velük dudorászol, nekem.

Ó, mily messzire szálltál, Angyalom!

Nyári szünetekben, mindennap a strandon,
nem is kellett semmi, csak türcsi a parton,
ajkunk olyan sokszor kékre színesedett,
majd a napon lassan visszamelegedett.

Jó, ha tíz forint volt minden költőpénzünk,
néha a kasszánál ügyesen beszöktünk,
akkor jutott nekünk három gombóc fagyi,
meg az üdítő is, málnás ízű Bambi.