Az őszi csend csontig hatol, zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt, hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még, hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív éjjelente, a sötét éjszaka néma csendjében!

Már sárgák, barnák a falevelek,
A természet nagy festője festeget.
Száz sugárban ragyog a nap,
Kölcsön adott meleg napokat.
Fényét szórja a napsugár,
Távolban a Fertő tó ködhomálya,
S Ausztria hegyeinek vonulata.
S a ragyogó nap átölel minket,
Utolsó áldása az égnek.
Elvarázsol minket a táj,

A táj aranyruhát ölt,
szellő szövi szelíd dalát,
levelek közt halk zene,
hallgatom az ősz búcsúját.

A szél messze sodorja
a megmaradt emlékeket,
az álmokat csillagok őrzik,
mint doboz a fényképeket.

Fák alatt a nyár eloson,
ködöt terít a hűvös hajnal,
sarkunkban már itt a tél,
hideggel és kemény faggyal.

Szavak születnek csend ölén,
mint szikra éjnek tüzében,
mert ott voltak a világ kezdetén,
a teremtésben egyként születtek.

Egy szó lehet: vigasztalás,
remény, amely mindig felemel,
s lehet méreg, mely titokban
a hitetlent pusztítani kiérdemel.

Hogy mi végre jöttem,
már csak gyanítom.
Hogy miért vagyok még itt?
Már rég nem tudom...
Kitéve viharnak, szélnek,
az ablakomon csurgó,
koppanó esőnek...

Ha keresnél:
Ott vagyok az őszi elmúlásban,
a viruló és hervadó virágban.
Az erős és bágyadt napsugárban,
a télben, a tavaszban, a nyárban.

Ha keresnél:
Ott vagyok a csillagos égen,
az aranyszélű bárányfelhőben
Ott vagyok az áldott könnyeidben,
csak értem ne sírj, mert azt nem
szeretem.

Üvegpaloták nőttek fel az égig,
A régi házakat csendben elfelejtik.
Utcákon léptek visszhangja kong,
Felfal mindent a kemény, hideg beton.

Képernyők fénye arcokat világít,
De szem a szembe már ritkán tekint.
A rohanás lett az új vallomás,
S ingyenes lett a teljes agymosás.

Árny szalad a holdvilágban,
suttogása a széllel érkezik,
ablakomhoz csendben lopózik,
az álmok kútjából merítkezik.

Örülök, hogy újra látom,
szeme fénye, mint a csillag,
titkot suttog, alig értem,
halk szavai megnyugtatnak.

Őszi lombok közt járok majd, mint a szél,
ha már nem leszek.
Hallgasd az erdőt csendben,
s meghallod,
minden hulló levél ősszel rólam mesél.

De akkor már nem suttogok füledbe rímeket,
ott láthatod majd az avarban örökké táncoló szívemet.

TM

Ősz végi nyár, olyan vagy,
mint későn jött szerelem.
Mikor kihűltek az álmok,
te itt maradtál velem.

Késői nyár, szép vagy, jó vagy,
még örülök neked,
de lassan már a virágaim
meghervadtak lesznek.

Érdekes az élet nagyon,
ha vársz az érzelmekre,
mindent időben kell tenni,
ne halassz jövőre.

Szeretlek, szeptember,
bájos vagy és vidám!
Sokszínű szépséged
kavalkádja a fán.

Szőlő, almaillat,
a körte túl érett?
Attól még kedvelem,
ha kissé édesebb.

Szeretlek, szeptember,
születésem hava,
kedves hónapomat
Szt. Mihály vigyázza.

"A szerelem mindenekfelett 70 év fölött is akár. Hisz a test megvénülhet, de a lélek soha"

Szívedben otthonra leltem,
Mint vándor, ki célra talált.
Öröklétünk benned  kerestem,
Szerelmed gyönyörrel megkínált.

Szemedben holdfény ragyog rám,
S csillagként vezet az éjben,
Vágyunk ott nyugszik Isten asztalán,
S te hozzám hajolsz a fényben.

Madách Tragédiája,
Arany kritikája.
Kézirat olvasva,
Helyesírás javítva.
Kritika átgondolva,
A mű több nyelvre fordítva.
A dráma a színpadra,
A siker biztosítva.
Idézetek szállnak,
Köszönet Madáchnak.
"Mondottam ember:
Küzdj, és bízva bízzál!"

TM

A reggeli kávé gőzében
ott lebeg az éjszaka álma,
mintha hosszúra nyúlt keze
még valamire várna.

Az utcák kövén őrzött léptek
a múltat némán mesélik,
minden repedésben ott szunnyad
valami ősi, valami régi.

Az idő mindig körbeér,
de nem ugyanoda érkezik,
a házak kopott falán
egymást árnyak és fények kergetik.