Hideg és meleg,
szögletes vagy kerek,
bátor vagy fél,
felad vagy remél.

Nappal és éjszaka,
ordít, vagy nincs szava,
háború és béke,
eleje vagy vége.

Kicsi meg a nagy,
olvad és megfagy,
tele vagy üres,
kopár és füves.

Nevem Eszterke, itt állok a réten,
Üveggyöngy lapul két kezecskémben.
A napfényben oly villámlón csillognak,
Ragyognak arcomra, simogatnak.

A szél ott lapul a fűzfabokorban,
Fent a felhők épp megálltak sorban.
A falevelek még meg sem rezzennek,
Pedig ágain madarak ülnek.

Fontos ember lett belőlem,
Mikor iskolaérett lettem.
Kinyílt az iskola nagy kapuja előttem,
Szép hátitáskám a hátamon cipeltem.
Volt abban mindenféle,
Elég lesz, gondoltam, egy évre.
Szorongtam igaz lelkemben,
Mikor az osztályt megláttam, meglepve.
Olyan volt mindenki, mint én, diák,
Cipelte hátán a hátitáskát.

Ha te lennél a szél, én lennék a lomb, 
ha csend lennél, te hallhatnád a hangom. 
Ha álmodban fény derengne az éjben, 
szívem őrizné szívedet... a csendben.

2026. február 11.

Ha hozzád hajol az est, én ott leszek a fényben, 
szemed tükrében ringva, mint csillag a reményben. 
Szívem szavát nem rejti sem idő, sem távolság, 
mert minden dobbanása egy neked írt vallomás.

2026. február 10.

Itt a farsang vége, tél ideje lejár,
Szeretnénk, ha csend helyett dalolna a madár.
Rőzsét gyújtunk, magasan lobogjon,
Hogy a tél tőlünk messze szaladjon.

Más monda is járja,
Törököt űzték ki, aki betolakodott Mohácsra.
Bárányok bundáját magukra aggatták,
Török fusson ijedten, ameddig csak lát!

Olyan vagy nekem,
Mint a lámpa fénye.
Életem sötétjében
Világítasz még nekem
Ott túl a fény özönén.
S hangod sem hallom én,
Mégis világít, mint lámpafény.

Olyan vagy nekem,
Hol tavaszi virágzással,
Hol nyári nagy meleggel,
Hol őszi lombhullással,
Hol téli zúzmarával
Jössz felém, s bántod szívemet.

Szelídül a tél zord lehelete,
lágyabb a hajnal hűvöse,
a nap gyakrabban néz le a tájra,
finoman szóródik a fűszálra.

Fagyba fúlt ágak ébrednek,
rügyeikben suttog az új élet,
csendjükben valami motoszkál,
akár egy újra éledő madár.

TMHadd adjak álmot neked, ma éjjel,
teleraktam örömmel, reménnyel.
S míg lelkembe zárlak magamnak,
nagy szívemmel óvón betakarlak.

S míg valahol mesés tündérkertben jársz,
minden érzékem majd terád vigyáz.
Ringass lényeddel selymesen, halkan el,
addig testem testednek szerelmet felel!

Fehér ruhát öltött a néma vidék.
Alszik a föld alatt minden remény,
de az erdőben mégis felgyúl egy aprócska fény.

Szívem egy parázs a jég peremén.
Nem rettenti fagy, se hófúvás szele,
szárnyalok a sűrűben, s a ködön át vele.

Lágy szél simítja a tájat,
új fény gyúl minden hajnalon,
a tegnap csendben elmarad,
csak a holnap jön az árnyakon.

Ha lépsz, a világ mozdul,
egy rezdülésnyi bátorság,
amit most bizonytalannak érzel,
egyszer az lesz a biztonság.

Ha néha fáj a múlt súlya,
mely válladon maradt,
lépteid mögött ott van
egy új erő is, önmagad.