Az őszben rettenthetetlen áll,
lapátját szelek tépik,
s míg azok gyorsulva forognak,
a köd csendesen örvénylik.

Tél havában sem alszik soha,
csontja ropog, de mégis dacol,
a szél, ha jön, felrázza zenélni,
és szárnyaival ősi mesét dalol.

Az őszi csend csontig hatol,
zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt,
hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még,
hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív

Egy őszi délután szinte észrevétlenül jött felém
a boldogság,
de én nem figyeltem rá,
s ő ment tovább, meg sem állt!
Majd csendesen elkezdett esni az eső,
nem volt felettem tető,
átölelt az esti csend,
s könnyem is eleredt!
Az őszi eső csendesen esett,
áztatta a fákról lehullott faleveleket!

Hetven vagyok? Na és, akkor mi van! 
A lelkem még szökdécsel, mint hajdan. 
A tükör néha tréfát űz velem, 
de belül mindig tavasz a szívem.

A múltam gazdag, mint egy jó regény, 
de most is írom - nem vagyok szegény. 
A bot? Csak stílus, mint egy szép kalap, 
de még táncolok, a tánc létalap.

Rohannak az évszakok,
mint szélfútta felhők az égen,
s mire felfognám a nyár melegét,
már őszi köd terül a réten.

Úgy elrohannak az évek,
de az idő végtelen szövőszéke
láthatatlan fonállal szövi
a múltat és jövőt össze.

Elmúlnak az évszakok,
mint szemnek a futó képek,
ám a lélek tudja jól,
mögöttük örök törvény lépked.

Tudod, én egészen rendes ember voltam,
nagy volt a szívem, sok mindent akartam,
de az élet folyvást gáncsolt, közbelépett,
s hagyta, hogy eljöjjön a kegyetlen végzet.

Ha majd elmúlok, és bizton nem leszek,
hagyja-e az élet, hogy rám emlékezzenek?
Fáj már az lét, mindenki becsapott,
s csak a bánat marja a régi álmokat.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

A lélek útja spirálban halad, 
hol fénybe lép, hol épp árnyba szakad. 
Új testben újjászületik végül, 
és emléke csillagként fényesül...

2025. szeptember 28.

Amikor elcsitul a világ,
s az est leszáll a fák fölött,
szelíd szavakkal szól a szív,
s a lelkünk csillagnak öltözött.

A múlt sebei kisimulnak,
ha elménk éltető fényt talál,
bűneink is lassan megfakulnak,
s kicsit most az idő is megáll.

Az őszi csend csontig hatol, zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt, hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még, hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív éjjelente, a sötét éjszaka néma csendjében!

Már sárgák, barnák a falevelek,
A természet nagy festője festeget.
Száz sugárban ragyog a nap,
Kölcsön adott meleg napokat.
Fényét szórja a napsugár,
Távolban a Fertő tó ködhomálya,
S Ausztria hegyeinek vonulata.
S a ragyogó nap átölel minket,
Utolsó áldása az égnek.
Elvarázsol minket a táj,

A táj aranyruhát ölt,
szellő szövi szelíd dalát,
levelek közt halk zene,
hallgatom az ősz búcsúját.

A szél messze sodorja
a megmaradt emlékeket,
az álmokat csillagok őrzik,
mint doboz a fényképeket.

Fák alatt a nyár eloson,
ködöt terít a hűvös hajnal,
sarkunkban már itt a tél,
hideggel és kemény faggyal.

Szavak születnek csend ölén,
mint szikra éjnek tüzében,
mert ott voltak a világ kezdetén,
a teremtésben egyként születtek.

Egy szó lehet: vigasztalás,
remény, amely mindig felemel,
s lehet méreg, mely titokban
a hitetlent pusztítani kiérdemel.