Jó forma bor, nyelvem kutatja származását,
poharam mohón issza a selymes nedűt.
Érzékem kacag, nézi a tükrében mását,
oldja a bánatot, feledtet keserűt.

Nézem magam a benne felejtett nyarakban,
szám íze a pohár szélén ragadt.
Valómat ismét oly sokszor becsaptam,
csak a mámorcsók, mi a pohárban ottmaradt.

Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügy fakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.

Még hallom a tegnapot mélybe halódni,
még utolsót zendül télfejedelem.
De illatruháját már föl készül venni,
hogy átvegye jussát egy új szerelem.

Midőn halk csobbanását hallgatom szemednek,
melyben a csillogás fénye megvakít,
és lázas, mámoros ajkaidtól várom a nedűt,
a lét, millió percek telnek el...röpke évek.
A szenvedély tüze éget, s legbelül a vágy kínja öl meg léted után.
Halk, morajló zúgását hallom, rezdülését szomjas testedben áramló vérednek.

Hahaha! Milyen mókás vagyok én!
Ahogy az élet fütyül, úgy táncolok rég.
De úgy táncolok, csak úgy ropog a járásom,
Egy-egy füttyentésre földön kúszok-mászok.

S mint ahogy az élet vígan fütyörész,
Megkeserítvén engem neki táncolék.
Ez a tánc már szétszaggatja szívem s
Lelkemet, mint tépett ruhát, magam előtt nézem.

Oly egyszerűbb lett volna minden
Foglyul ejtett egy érzés
Kitartóan őriztem a semmit
Imádva a zimankósan rideg teleket.

Tavaszodván elillantak az illúziók
Pedig mily csodás a bimbódzó természet
A színek, illatok és virágok kavalkádja
Mégis vártam, hogy essen még a hó és legyen hideg.

Saul földje volt a hazám,
ott élt anyám és az apám,
ott voltak a gyökereim,
ott nyugszanak öregeim.

Diófa állt az udvarán,
árnyékát borította rám,
kertjében sok minden termett,
megtöltött pincét és vermet.

Csodás földje magot várja,
de már csak fűnyíró járja,
szép és gondozott ott minden,
de múltjának nyoma sincsen.

ők, akik homályba burkolódznak
gyáván meghúzódnak és hallgatnak
álnok módon még keresztbe tesznek
de meddig... saját csapdába esnek

2024. február 20.

Öreg fának gyökerei
hosszúra nyúlnak,
koronáján lombok között
ősi regék bújnak.

Törzsét szelek és viharok
keményen megedzették,
apró ág, ha nem volt erős,
azt biztosan letörték.

Formálódott, oly nagyra nőtt,
nyáron árnyékot adott,
rajta ringó kis fészekben
sok fióka tátogott.

Te már a felhők felett szárnyalsz,
Te már a vizek felett lebegsz,
Te már mindenütt ott lehetsz,
Ahol csak lenni szeretsz.

Te már nem nézel dacból,
S nem ül haragra a szád,
Te már megbocsájtottál a világnak,
Te már csak szállsz... és szállsz.

Csak múlik az élet, de merre, hova tart?
Elmegyünk mindnyájan egy pillanat alatt.
Mit hagyunk? Mit viszünk? Jót-é avagy rosszat?
Mindenki azt tudja, mit magáénak tudhat.

Azt mondom, jó vagyok, de valóban így van-é?
Ha mondod, szeretsz, valóban szeretsz-é?
Mondjuk a szépet, de tesszük-é valóban?
Vagy csak mellé állunk a képmutatóknak?

Elmegyek, hol az éjszaka egybeolvad a nappal,
békét kötök a mézízű álmodott tavasszal.
Nem viszek mást, csak elzárt, kósza álmaim,
itt szabadok lesznek önző, buta vágyaim.

Kit érdekel, mi voltam s lettem volna, ha
nem rak rám bilincset a világ, az ostoba.
Nem értett engem, mert az biz oly nehéz,
itt már nincs remény, nincsen józan ész.

Csigaházba költözöm.
Kedvemre berendezem.
Ott majd egymagam leszek.
Letörlöm minden könnyemet.
Rideg világban nincs helyem.

Drága barátnőm, egyetlen Ibolyám!

Tőled én már oly távol lakom, 
úgy szúr a szív, nem szól a dalom,
legyünk együtt, kér, harcol érted,
mindhiába könyörgök, kérlek.

Gyere vissza, mert nagy a bánat,
szívem kihűl, majd jéggé válhat,
nem ad helyet a szeretetnek,
anélkül én mihez kezdhetek.

A tegnapomba temettem
egy régi nagy szerelmet
tegnapomba fűztem fel
a legutolsó percet
tegnapomba hittem el
mit hazudott az élet
tegnapomba festettem
rólad egy szép képet
tegnapomba súgtam meg
hogy neked adom szívem
tegnapomba hagytam el
miben eddig hittem
tegnapomról írtam meg
egy tucat verset