Trópusi meleg égeti testünket vörösre,
vágyunk egy kis hűs frissítőre!
Még az aszfalt is forrón sóhajt,
ő is frissítőt akart!
Végre egy zöld sziget,
remélem, jól látom?
Tollam azonnal tintába mártom,
megigéz a szökőkútban álló szépséges nőalak,
fején egy széles karimájú csodálatos, szép kalap!
Alakja karcsú, sudár,

Még nincs rend és tisztánlátás,
csak vita és ellentmondás,
mind hirdeti  igazságát,
írok példát, jó változást.
 
Nincs már zsúfolt váróterem,
beteg időre érkezik,
szeme az ajtóra mered,
hívják, máris következik.
 
Mikor telve már a lista,
ha túl sürgős valakinek,
rendelés előttre hívja,
hogy még időben segítsen.

A mai reggel, mit úgy felejtenél,
Mégis pár gondolatot, hidd el, megér.
Bérleted lejárt, de te efölött elsiklottál,
Nem így az ellenőr, ki kedvesen reagál.
Mondhatsz neki bármit, rád büntetés vár.
Mentséget nem találsz, igaza van, tudod,
Felelősséged vállalod, pénztárcádat nyitod.
Sajnálod, hibáztál, ez bosszant, tudom,

Már naponta belépett az ajtón.
Úgy ölelt mégis,
mint ki hosszú idő után tért haza,
éhesen, fáradtan, békére vágyón.

(És én úgy vártam őt, mint égi csodát,
harmatban fürdött lelkem,
lábam a föld felett táncot járt.)

Merjünk kicsit bolondosak lenni,
merjünk merészet tenni!
Oly rövid e földi lét,
bizony oly nagy a tét,
ezért hát ne habozzunk, vidámság szekerén utazzunk!
Arcunkon csak mosoly legyen,
nem kell nekünk más semmi sem!

TM

Egy szép formájú levél,
rádióban kedvenc zeném,
egy gömbölyű kavics,
nyitva van a fagyis.

Egy jól sikerült lecsó,
faágon csacsogó rigó,
egy csillogó gomb,
távolban egy zöldellő domb.

Barátnős jó beszélgetés,
ücsörgés, kis semmittevés,
frissen egy forró kávé,
hozzá kis csokoládé.

Vártuk már nagyon a szép, csendes, áztató esőt,
ez kell a természetnek,
ez ad mindennek új erőt!
Eső után éled a táj,
új pompát ölt fű, fa, virág, felfrissül a szomjazó világ!
Virág szirmán gyöngyökként guruló esőcseppek,
csillogva tovafutnak,
majd égbe emelkednek!
Bimbót hajt a sok virág,
a cserje,
az esőtől megújul az ereje!

A hajszál erős volt és bátor,
Nem készült távozni a hajhagymától.
Hiába cibálta sűrű, tüskés kefe,
Mégsem tudott könnyen elbánni vele.
Ázott a fejtető, habzott és bekenték,
Mindenféle illat áradt szerteszét.
Melegítették, borzolták, vasalták,
A hajszál ennek is keményen ellenállt.
Végre véget ért a kálvária, figyelme lankadt,

Én még hittem a mesékben,
Álmokban, vidám ébredésben,
A nagymama tüzes-kemencés,
Forró, lágy, roppanós kenyerében.

Hittem a való, igaz  szerelemben,
Hol csak te vagy meg én,
De lettem mára már hitetlen,
S kihűlt a forró, roppanós kenyér.

hogy megszülessek,
hogy felnőhessek,
hogy megtanuljam,
hogy meg is értsem,
hogy megcsodáljam,
hogy megcsodáljon,
hogy már ne féljek,
hogy már ne fájjon,
hogy fölépítsem,
hogy megtaláljam,
hogy megtaláljon,
hogy elinduljak,
hogy odaérjek,
hogy megértsenek,
hogy szeressek,
hogy szeressenek,

Ha a lélek szabadulni vágyik,
a test börtönévé válik,
hiába illatoznak már virágok,
hívják a messzi, idegen világok.

Hiába simítja szél a tájat,
már nem érinti, vele nem szállhat,
csak csendre vágyik, lebegésre,
egy ismeretlen, tiszta fényre.