Hull a hó, hulla a hó,
gyerekeknek csuda jó,
hogyha siklik a szánkó,
nagyot sikít sok lurkó!

Hull a hó, hull a hó,
hóembert építeni de jó,
répa orra, szeme szén,
nagy fazék van a fején!

Hull a hó, hull a hó,
hógolyózni csuda jó,
Katinak dobja Ottó,
gyorsan száll a hógolyó!

Fáj a térdem, de csak a bal,
holnap kapok valamit,
helyrehozza, de ha mégsem,
egy kicsit tán csak javít.

Piacon voltam, drága nagyon,
nem is vettem belőle,
megnézem, még ráér kicsit,
nem veszek így előre.

Itt voltak ők, mind a négyen,
az idén már nem jönnek,
elfogyott a szabadságuk,
nem jöhetnek így többet.

Valaki kell, ki rád nevet,
s mélyen szemébe nézve érzed, hogy szeret.

Valaki kell, ki átölel,
s mint szökőár, szívedbe úgy jön el.

Valaki kell, ki hozzád simul,
s tőle szívedben a fény kigyúl.

Valaki kell, ki megfogja két kezed,
s szerelmesen mondja ki szép neved.

Jobb néha a tél az ablakon át,
s a meleg konyhában bent,
nem az erdőn, friss kenyérből és szalonnából
vágni szép katonát.

Állok az ablak mögött,
nézem, ahogy odakint a hideg
az ereszre jégcsapokat kötött.

Távolban füstöl jó pár kémény,
odabent most sokkal melengetőbb élmény.

Én édes, drága szerelmem,
érzem, te oly boldog vagy velem.
Hullhat a hó, jöhet a hideg tél,
lehet nappal vagy fekete, csillagtalan, sötét éj,
nem számít, ha te már karjaidba vettél!
Átölelsz, mint a tavaszi szellő oly gyengéden,
én hozzád bújok, mint virág a levélhez édesen!
Suttogva mondod, mennyire szeretsz engem,

Leesett az idei első hó,
örülnek a gyerekek, s ez csudajó!
Hull a pelyhes fehér hó,
ez bizony már a való!

Hófehér lett már a táj,
látni oly csodás báj!
Hull a fehér hópihe
szép lassan a földre le.

Varázslatos a hóesést nézni,
egy-egy hópihét tenyerünkbe venni!
Csodálatos hóembert építeni,
szánkóval a dombról lesiklani!

Ó, díszes madarai a világnak,
Hazámra mily fagyöngyöt szántak.
Szép tollú madarak énekeljetek,
Csőrötökben ne fagyöngymagot vigyetek.

Ne szálljatok szép hazám
Dús lombú fájára.
Ne hozzatok élősködő
Fagyöngyöt rája.

Valahol, ott, távol,
de nem akárhol,
van egy öreg ház,
a nagyszülői ház.

Lehet, padlásán
ma is gyöngybagoly tanyáz'.

Látom most is, ahogy nagyapám,
az udvarán ülve,
a falának dűlve,
hokedliról, valamit nekem magyaráz.

Jó nagy ez a ház,
nagy az udvara, kertje,
alatta mező,
négy fala védelmező.

Hull a hó, fehér takaró takarja a tájat,
Amit csak csodálok.
Piros szívvirág ragyog az ablakban,
Kinyílt, mert nyitásának ideje van.
Nyíljál hát, szívvirág,
Ragyogj piros szirmaiddal.

Örvendeztesd meg szívünket,
Feledjük el, hogy künn hideg van.
Megmutatja nekünk a természet,
Mindennek eljön az ideje.

Ha még akadna csupán egy árva perced,
A hátralévő mindenem átadnám Néked.
A feleslegesen üres évek helyett
Élhetnél még oly kedvesen és szépen,
Ahogy a sok csillag sugárzik fenn az égen.

Nekem már luxus minden újabb hó és év,
Vihetnéd Te tovább őket.
A könyvekben a régi sorok is Téged várnak,
Ha még akadna egy árva perced.

Hideg az eső
kertek alatt jár a tél
hóval fenyeget

Viharos széllel
téli havas esővel
november vége

Zúzmarás hajnal
köd borította tájak
jön a december

Vacog a határ
fázik az őszi vetés
hópaplan kell már

2024. november 20.

TM

Soha ne félj, ha eljön az éj,
s úgy érzed, csak a szív vezet,
vagy csupán a képzelet.

Én ott leszek álmodban,
s fogom a két kezed.

Soha ne félj, ha becsukódik két szemed,
s a magány majd sötét, hideg utcákon vezet.

Én ott leszek, ágyadhoz lépek,
s felszárítom könnyedet.

Ott leszek minden fában,
sok szirmát hullajtó virágban.

Jaj de jó, jaj de jó szerelmesnek lenni,
amikor két ember ily boldog tud lenni!
Mindegy az évszak, tavasz, nyár, ősz vagy tél van már,
ha Ámor nyila eltalál, rájuk csodás boldogság vár.
Jaj de jó, jaj de jó szerelmesnek lenni,
két gyönyörű szemben a csodát meglátni.
Érezni keze bársonyát,
átélni vele száz csodát!
Repülni együtt a végtelenbe,

Vége van az ősznek,
a hideg szelek győztek.
Kopaszak a fák,
fehéren hajlong sok ág.

A szép zöld koronából
színes, majd fehér lett,
ahogy kifestette az ősz,
s utána a tél felébredt.

Beszórta az erdőt hóval,
beszélt hozzá jeges, fagyos szóval.
El is aludt tőle,
nem kel, csak jövőre.

Csendesen ücsörgött
egy malával kezében,
nyugalom volt körülötte,
megértés a szemében.

Mindenre mosolyogtak,
arca apró ráncai
táncoltak fényesen,
gyertyáinak lángjai.

Számolta a gyöngyöket,
mormolta imáját,
néha szellő borzolta,
simította ruháját.

A legszebb ifjúkori térben és napsütésben
Pusztultak el sorra az édes nézésetek,
Még tökéletes látással is már
Homályossá lett a kéklően fényes tekintetetek.

Végeláthatatlanul hosszú küzdelmek sora 
Végső soron többnyire kudarcra ítéltetett,
Közösségek, emberek, tiszta érzések és megbecsülések
Mind véglegesen nagyon távol kerültetek.

Ó, szerelem, szerelem,
mennyi ember veszti el naponta az eszét,
s a józan ítélőképességét!
Hiába minden, ami nyilvánvaló,
nem, nem látja,
hogy a szerelem érzése benne már izzó láva!
Köd borítja el a szemét,
és nem látja, csak a kedvesét!
Ilyen volt régen is,
és ez ma sem változott,
ha Ámor nyila eltalál,

Csak mentem és mentem, nem várt rám senki
Szemembe nézett a hideg őszi szél
Elveszett álmaim kerestem estig
De nem ért lelkemhez semmilyen remény

S mikor már éledni kezdett a hajnal
S az ég aljáról tovatűnt a vak sötét
Fáradt lábaim pihenni vágytak
Megálltam hát, s megpillantottam a fényt