A reggeli kávé gőzében
ott lebeg az éjszaka álma,
mintha hosszúra nyúlt keze
még valamire várna.

Az utcák kövén őrzött léptek
a múltat némán mesélik,
minden repedésben ott szunnyad
valami ősi, valami régi.

Az idő mindig körbeér,
de nem ugyanoda érkezik,
a házak kopott falán
egymást árnyak és fények kergetik.

Szállnak a darvak,
az ősz szíve hallgat.

Erdő mélyén szarvas szökken, s
én itt ülök e gyönyörű csöndben.

A köd felszáll, ölembe hullik a lomb,
vajon ölellek-e még, kedvesem, mondd.

Az ősz szíve hallgat, s szép csendben a tél fele ballag.
Kérdeztelek, drága, de már nem is hallak.

TM

Gyere kedvesem, bújj mellém,
hogy öleljelek át,
oly lágyan, mint ahogy
a nyári szél öleli a búzakalászát,
ahogy fodrozza a tó vizét, majd simítja lágyan simára,
érezd kedvesem a csókom
mézédes ízét, ahogy én érzem vágyad izzó érintését!
Gyere kedvesem, hiányzol nagyon, ha nem vagy velem, ha nem látom vágyakozó

Életed folyik csendes medrében,
Túl csendes, kiált a lelked bensődben!
Lassú víz mos céltalan, unalmas partokat,
Az óceán mélyén dübörgő indulat.
A hullám tör utat, fitogtatja erejét,
Felkorbácsolja lényed mélyen alvó vizét.
Hömpölyög, tombol, vad vágtába kezd,
Az érzés a továbblépés csónakjában evez.
Lelked siklik, mint deszka a vízen,

Ökrök nyomában gyalogolva
izzad a gazda, fordul a szekér,
vállán fénylik a nap sugara,
sóhajtva nyikorog a kerék.

Asszony a vödörrel hajladoz,
kendője a szélnek korbácsa,
csöpp gyermek a tornácon játszik,
rajzol a napnyugta porába.

Tenyeremben tartom még a múltat,
pedig röppenni készül az emlékezet,
a valóság a képzelettel társul,
van, ami igaz, van, mi csak gondolat.
Érzelmeimmel átitatott történelem,
az én történetem,
amit elmesélek neked.

Amikor a hársfa illatában valami megremeg,
amikor a rigó esti dalára nincs felelet,
amikor a felhő fejed felett lopva úszik el,
és a napnyugta bármily szép, már nem érdekel,
mert szíved összetörve,
ezer szilánkja lüktet ujjbegyedben,
nem ölelheted őt, helye üres melletted.

Esik az eső,
a véget nem érő,
kopog az ablakon,
lecsorog a fákon, a falakon!
Kop-kop, kopog az eső, nem adja fel ő,
ma ő a nyerő!
Issza mohón az anyaföld,
hisz oly régen várta már
a csendes, áztató esőt,
nem vihart, a fákat tépőt, házak tetejét rommá döntőt!
Megjött a várva várt eső,

Színes ruhájában jött az ősz,
Rigó csalogatta,
Itt az ősz, gyere már,
Tölgyfa is levelét hullajtja.
Pókháló fűzi a harmatgyöngyöket,
Erdő szélén vad csörtet,
Találkozóra jönnek.

Ébredj fel, most kell menned,
Valami fáj, de vár az út.
Szétmarcangolt álmok között
Már mindenki hazug.

Tükörben egy kígyó néz,
Szemeiben kihunyt a fény.
Átkozott világ hamva,
Sehol a biztató remény.

Sehol a válasz, csak a kérdés,
Sodor az élet, nincs megállás.
Kapaszkodj bele a reggelbe,
Vihar után jön a megváltás.

Zúg az erdő, sírnak a fák,
vihar tombol, ágak törnek,
szél rohan át a világon,
véget vet a békés csöndnek.

Honnét indult ez a vihar,
miért lett vad szörnyeteg,
elmesélem kis versemben,
hát akkor figyeljetek.

Magas hegyek kis zugában
megrezdült a levegő,
hógolyóval játszadozni
pajkos szellő jött elő.