Egész nap esik a márciusi eső,
a vetésnek ez oly kecsegtető.
Száraz volt, szinte porzott már a föld,
most kivirult és minden oly gyönyörű zöld!
Gyöngyökként gurulnak az esőcseppek szerteszét,
s a szomjazó föld mohón beissza minden egyes éltető cseppjét!
Éled a természet,
rügyeket bontanak a bokrok,
a fák,

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,

Azon tűnődöm, ki lesz az az egy,
ki megvigasztal engemet?
S hol van életemnek rózsafája?
Hadd ébredjek illatára.

Tán, ha illatára ébrednék,
bezárt boldogságom kitárulna felém.
Vigaszt hozna minden egyes percre,
mi életemből itt maradt e kertben.

Itt görnyedek rendületlenül.
Bánatom e sorokba menekül.
Mennyi, mennyi kérdés, de válasz egy sem.
Pokoli életem cipeltem, vittem.

Szólj Élet, szólj! Válaszolj!
Minden pillanatod gyötrelmet hozott.
Ó, mondd! Mért adtál halomnyi bánatot?
Széttépte szívemet tengernyi fájdalom.

Hogy mit jelent nekem e táj?
Ha nem taposhatom,
simíthatom földjét,
a lélek fáj.

Oly szépek dombjai, hegyei, a rétek.
Megcsalni, s itt hagyni e földet vétek.

Bölcsőm volt, s itt lesz majd sírom.
Addig életem itt élem,
s harcaim földjén vívom.

Egy aprócska ló húzott egy szekeret,
megálltak felnőttek, csodálták gyerekek,
patkója kopogott az aszfalton,
ahogy haladtak végig a városon.

Gyorsan, szaporán lépkedett,
az autók közt kicsi volt, olyan elveszett,
vajon hányat lépett, magamban számolom,
kopogó lépteinek dallamát fülemben hallgatom.

Ha megsimogathatnám most az arcodat,
ha csókolhatnám a szádat,
ha neked adhatnám a mámat,
ha kétkarod oltalmában elveszhetnék,
ha a csillagok közt veled sétálnék,
veled csuda boldog lennék!

Hévíz, 2025. március 14. 

TM

Az útkereszteződések tükröződéseiben tisztul a táj

Ha itt lennél velem,
nem lenne könnyes a két szemem,
hozzád bújnék szerelmesen,
nem cserélnék senkivel sem!
Csókjaimmal halmoznám el a szád,
s a két szemed vágytól csillogva nézne rám!
Féltőn átölelne két karod engem,
boldogságtól gyorsabban verne
a szívem!
Fentről a csillagok mosolyogva néznének le ránk,

Megérkeztek a gólyák, szárnyuk suhan,
Tavaszi szellő tolluk alá surran.
Fészkükbe ülnek, kémlelik a rétet,
Új élet ébred, és velük a lélek.

2025. március 12.

Reggel a napfény lágyan ébreszti arcát,
Kávéillat kíséri csendes sóhaját.
Rohanás, gondok, ezer egy tennivaló,
Úgy érzi, mit addig végzett, csapnivaló.

Napközben munka, gyerekek és a férje,
Rohanás, hogy magát végre utolérje,
Iskola, óvoda, bevásárlás várja,
De délután éhes már gyermeke s párja.

A sétáló embereket nézem,
a bágyatag napsütésben,
míg a teraszon kortyolom kávém,
eltakarja a fényt egy árnyék,
lassan elered az eső,
gyorsabban kopog a sok cipő,
színes esernyők nyílnak,
a felhők pár percig sírnak.
Arra jön egy csavargó,
látszik már nem szomjazó,
kabátjából borosüveg kandikál,
egy üres padhoz sántikál.

Felkel reggel a nap,
a sok rügy melegszik fényében, végre elmúlt a fagy.

Dalra fakad a sok madár,
csivitel mindenhol a határ.
Éled az erdő népe, hallatszik szarvasoknak kecses lépte.

Lassan mindent magával sodor az élet, akár egy folyam,
a zord tél után, mint álmából felébredt csodavilág, olyan.

A táj kihalt, egyedül ballagok,
üresek az éjszakák, hűvösek a hajnalok.

Lassan feljön egy új nap,
az éjjel,
valahol, most is gyertyák gyúltak.

Visszanézek, utamon csak árnyékom követ,
hallom távolban elhúznak egy sírkövet.

Oly üresség van bennem,
fekete kabátot kellett vennem,
hogy testem a földre árnyékot vessen.

Játssz el egy dalt...