A mennyországban jártam. Nem volt ott semmi, ami a földhöz kötött, sem a súlyos láncok, sem a porba hulló árnyékok. A lelkem egy pillangó volt, melynek szárnyait a kék ég lehelete simogatta, és a gondolatok már nem sűrű, iszapos folyók voltak, hanem tiszta források, amik a hegyekből eredtek, és az örökkévalóságba siettek.

     Az öreg könyvtáros, Ilonka, minden nap ugyanabban az időben nyitotta ki a kisvárosi könyvtár ajtaját. Csendes volt, halk szavú, és úgy tűnt, mintha mindig tudná, melyik könyv kell az embernek - még mielőtt az kimondaná.

Elvesztettelek, s kihunyt a világ,
síromba viszem le arcod mosolyát.
A nap sem kel fel, csak korhad a fény,
örök éj szakad rám, nincsen remény.

Elvesztettelek, s a föld is reped,
szakadék tátong lépteim felett.
A csillagok üszkös hamuvá fagytak,
s a csendben démonok kacagtak.

Hálát adok a reggeli fényért,
a suttogó szél meséjéért,
a szeretetért, mely szívemben él,
s a hívogató álmokért.

Hálát adok a mosolyodért,
a szónak a lelkemben,
a könnyért is, mely tisztít
a lehulló cseppekben.

     Zokog a csend a temetőben, mint eltévedt árnyék a hajnali ködben, csak kóborol, remegő ajkán néma jajszóval. Szeméből patakzó könnyek helyett hideg, áttetsző hiány hull alá, minden cseppje egy el nem mondott szó visszhangja, egy el nem ölelt ölelés érzése.

Tisztelt MBH
Korábban Takarékszövetkezet 

     Ma megint az életről gondolkodom.

Elmúltak már mind a nyarak,
Pedig nem is voltak soha.
Jön a szürke ősz újra,
Majd a fehérség hava.

Amit belém tápláltál,
Nem feledem el már.
Végigkísér útjaimon,
A génekben hordozlak már.

Rég elfeledten élek,
Távol minden forgatagtól.
Nem kellett a kínzó napfény,
Nem is sütött még rám soha.

A park fölött szürke köd ül,
egy elfelejtett levél őrzi bánatát.
A szél hajszálanként bontja szét
a nyár utolsó aranyszín haját.

Ó, éltet adó, drága, szűz anyaföld,
Benned rejtőzöm el, s születek újjá.
Sebeket gyógyít a csend, ez neki óda,
S én válok a végtelenben pillanattá.

Gyökerek őrzik a múlt titkait,
Fák lombja suttogja: „megvéd az élet”,
Benned a kezdet, s benned a vég,
Bízz bennem, hisz téged szeretlek.

A hajnal hűvöse beosont az ablakon,
lágyan végig simítva az alvó szobát,
párnámon a napsugár játszik,
elkergetve az éji homályt.

A sötét még őrzi titkait a sarokban,
de a nap már aranyhálókat sző,
az idő egy pillanatra megáll,
mint az elromlott filmfelvevő.

Régi ünnepekre emlékezem,
együtt mulatott a család,
jöttek a messzi rokonok,
kaptam csokit, alvósbabát.

Fülemben cseng még apám nótája,
prímás húzta a fülébe,
sok borravaló reményében
a vonó táncolt kezébe'.

Nem telt el úgy hónap,
hogy ne találkozzunk,
míg a felnőttek beszélgettek,
mi boldogan játszottunk.