A dermedt föld alól, mint álomból ébredő fa, a gyászban
rügyezik már a csend,
a néma sóhajok s zokogás kora
elszállt.

A szívűnk, mint régi, téli fészek,
most új tüzet rak, s a hamu alól kikel benne egy lélek.

Bánatunk eltűnik, mint eldobott kő, mely mélybe zuhant a sötétben,
most öröm, s fényes madárként szárnyal a végtelen égen.

A víz tükrén cikáznak, mint ezüst szilánkok,
egy napra született, tündéri álmok.

A múlt árnyából felsejlő fényes pillanat,
ahogy a folyó ringatja őket,
mint mikor álmod gyönyörű és szabad.

Szárnyuk csapása a szellő suttogása,
táncuk a lélek tiszta ragyogása,
létük egy percben égő vágy,
mulandóságuk édes és lágy.

Mikor már nem emlék a tegnap,
Csak egy szúrás itt, a szegycsont mögött,
A mellkas bal oldalán,
Hol az érzés a lélekkel ütközött
Oly sután és bután.

Mikor már nem érzed, hogy szeretnek,
Meg ahogy pulzál a vér,
Csak a kongó ürességet
A szívkamra üregében,
És az értelem nyugodni tér.

Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában, mért merüljek el,
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a vég itt van egészen közel. 

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
megírt a sors, gyűrött rongyos lapon,
a mondat végén a pontot kerestem,
szoborrá meredtem repedt talapzaton. 

Hajnal hasít be az ablakon,
lebben függöny, ragyog a nap,
elhagy az álom, visszatérek,
sarkamban topog a mai nap.

Keserű kávé frissít reggel,
végigszaladó tompa varázs,
bögrében a fekete vízben,
cukrot keverő feltámadás.

   Ültem egy sziklán, s miközben elmerengtem a hegyek mögött eltűnő naplementi szikrán, előttem a kísértés tengere morajlott, mély és sötét volt, ahogy hívó szava idehallott. A tiltott gyümölcsök édes íze csalt, mint pokol tüze, belülről mart.

Mikor ezüst utat rajzolsz
éjszaka a tavon,
hadd szárnyaljon szívem
s képzeletem, hagyom!
Vonzásod oly távolból is érzem,
ahogy sokszor a hullámzó vizet nézem.
Lassan elindulok vágyaim
útján feléd,
mint örök múzsámba,
úgy kapaszkodok beléd.
Egyszer talán a sötét
éjben, árván,
megérinthetem felszíned,

Hangok a csendben,
szívdobogás,
nyílik egy ajtó,
kis kattanás,
indul a lépcsőn,
lábdobogás.
Elmegy egy autó,
halk suhogás,
csatornafedél,
nagy csattanás,
repül egy galamb,
szárnycsapkodás.
Lefőtt a kávé,
halk kotyogás,
ablakban a nap,
fény, ragyogás,
reggeli csendben
álmodozás.

Tavasz mosolya nyílik az ágon,
Szellő suhan át nyíló virágon.
Zöldülő fűben nyuszik lapulnak,
Színes tojások fűbe gurulnak.

Harang zeng halkan, messzi faluban,
Remény csillan a reggeli napban.
Kicsiny kezekben barka virágzik,
A szív is újra hittel világít.

   Amikor Anna kicsi volt, mindig ugyanazt a mesét kérte esténként: a piros cipőről, amit egy kislány annyira szeretett, hogy még az álmában sem vált meg tőle. Az anyukája szelíd mosollyal mesélte újra meg újra, minden este másképp, de a végén mindig az a sor zárta a történetet:

- És a cipő sosem kopott el, mert a szeretet, ami ajándékozta, örökké tartott.

Az udvaron, ahol a diófa állt,
kopogott a kispadon a nyár,
árnyékában nagyanyám ült,
fésülte ezüst szőtte haját.

A szél halkan mesélt valamit,
míg a nap szárította a ruhát,
bejárta a régi kicsi háznak
minden szegletét, zugát.

Sarokban ül a csend,
nem kérdez, csak topog,
egy gondolat nyomában
poros emlék csoszog.

Az idő halkan szól,
elmúlik, mint a nyár,
a fény lassan kihuny,
a szív halkabban kiabál.

Az este betakarja a szobát,
hangtalan, nem kopog,
eljönnek látogatni
a ragyogó angyalok.

Tavasz van, gyönyörű szépségű tavasz,
új életre kelt a táj,
virágba borult a vidék, amerre
a szem ellát!
Hiányzol kedvesem oly nagyon,
arcodat, mondd, újra mikor láthatom?
Bársonyos hangod ma is szívemig hatol,
beleremeg a testem is, ha hallom!
Öledbe bújnék csendesen, kedvesem,
két karod ölelése a templomi oltalom énnekem.

Szeretni és szeretve lenni,
a legszebb érzés így boldogságban élni.
A szeretet nem ismeri a határokat,
átível óceánokat, tengereket, magas hegyeket
és legyőz mindent az önzetlen, feltétel nélküli szeretet.
Mit neki az Alpok, vagy a Himalája,
nem számít az emberek közti távolsága.
A szeretet az életünk legszebb csodája,

Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában mért merüljek el.
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a világvég itt van egészen közel.

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
Megírt a sors, gyűrött, rongyos lapon.
A mondat végén a pontot kerestem,
Szoborrá meredtem repedt talapzaton.

A zengő, örök természettel élsz,
Virágok kelyhében vagy az álom.
Fotóiddal mind minékünk  mesélsz,
Királylány vagy ez igaz mesevilágon.

Megosztod velünk szépérzékedet,
S mi látjuk képeidben a mesét.
A pillanatokba zártad a  szereteted,
Ebből bíz, még oly sok kellenék.

   Elérkezett az idő, hogy szükségem lett egy új mobiltelefonra, sokat húztam-halasztottam, de muszáj voltam belátni, hogy lassan már nem tudom bekapcsolni a készüléket, mert annyi repedés van rajta, no meg már ötéves készülékről beszélünk, ami a mai telefonoknál igen nagy szó!