A nő lassan lépett a kavicsos úton. Kabátja gallérját felhajtotta, mintha a köd ellen védekezne, pedig az csak simogatott. Megállt a padnál. Nem ült le azonnal - előbb végignézett a vízen, mintha keresne valamit. Egy régi mondatot, talán egy nevet, amit a Duna elvitt. Leült. A faágak fölé hajoltak, mint öreg kezek, amelyek már nem szorítanak, csak emlékeztetnek.

Csend érkezik a reggeli fényben,
párás ablakon kúszik át a nap,
megpihen egy pillanatra minden,
s a rohanó idő most lassabban halad.

A szív ilyenkor halkabban dobban,
mintha hallgatná a világ szavát,
az ébredő nap arany porában
megszelídül minden tegnapi vád.

   Pár év múlva, mikor már Pille kicsit idősebb és tapasztaltabb lett, s nem volt már az a kis huncut tündér, aki elszökött a Télapóval, ismét eljött a tél. Tündérvölgy már téli álmot aludt, de Pille, a kis tündér szíve ébren volt. Emlékezett a nagy kalandjára, amikor elutazott a Télapóval.

Csönd van, és a fényben
megpihen a táj,
az asztalon gyertya ég,
mely karácsonyra vár.

Összegyűl sok lélek,
mint égen a csillagok,
a pillanat erejétől
mind megszépül, felragyog.

Az ünnep itt lakozik,
szavak közt, a szemekben,
meleg mosolyokban,
az áhítat csendjében.

   A felismerés úgy zuhan rá, mint városra a köd. Mélyen, átláthatatlanul, levegő után kapkodó, tágra nyílt szemekkel ébred tudatára.

Voltak karácsonyok,
mikor sírtam.
Szinte a fára ránézni sem bírtam.
Hárman ültük már csak körül,
szívünkben még friss emléked élt legbelül.

Az élet ott, a szobában
mellettünk oly gyorsan elhaladt,
s én közben felnőttem egy perc alatt.
Sajnos, akkor már utánad csak a könny
s a néma csend maradt.

Ki vagyok én? Megmondod majd nekem?
Miért élek multiverzumokat?
Pörgő-forgó tényeket csak lesem, 
Mik rejtenek furcsaságokat. 

Ki vagyok én? Kérdés máris fura. 
Ki lennék más, mint akit látsz itt, most? 
Ki lennék más, mint szemetes kuka, 
Kinek belébe dobnak port és koszt? 

Pedálokkal gyúrom szegénység kenyerem. 
Viskómat lelakva folyton sepregetem. 
Van, ki fürdőzik a jóban és élvezi, 
Hogy gondtalansága tenyerén élteti. 

Ott van a Kovács fiú, Audival jár-kel.
Járdákat koptatnia cipővel nem kell. 
Átszökken könnyedén sikerek ajtaján. 
Lába pihen létének örömdallamán! 

   Mélyen, messze a legmagasabb hegyek lábánál, ahol a patakok ezüstösen csillogtak és a virágok sosem hervadtak el teljesen, ott feküdt Tündérvölgy. Ez a hely a tündérek, manók és vidám erdei állatok otthona volt, akik egész évben a legnagyobb harmóniában éltek. De volt egy időszak, amit mindenki a legnagyobb izgalommal várt, ez volt a Télapó látogatása!

Süppedni vágyom a dolgokba. -
Akarom, hogy mélyébe lássak. 
Gyönyörködjek az alsó sokba', 
Mik sötétségben rám várnának. 

Kevés vagyok időben, térben
Érezni magam a közepén. 
Feloldódnék a nagy egészben, 
Felszívódnék vastag gyökerén. 

Egy játszani vágyó, félő lény hempereg
Érzelmeim paplanján, mint egy kisgyerek. 
Itt van bennem, néha sír, néha boldoggá
Válik, ahogy lelkem alakul otthonná. 

Játszanom kell vele, és meg kell hallgatnom. 
Tudnia kell, szeretem és nem haragszom. 
Azzá kell válnom, akire van szüksége 
Most, hogy testének előtör öregsége. 

Zuhanok bele az életszakadékba. 
Pörgöm, ahogy elnyel okító árnyéka. 
Félelmem az esésem egyik fő célja, 
Mert közben repülni tanulok. 

Szárnyaim nőnek ki szívemnek kínjából. 
Tollazata épül keserves hiányból. 
Vonzás törvénye húz magához magától, 
Mert egyesülni akar velem.

   Advent számomra olyan, mint egy sötétségben őrzött, elzárt kincsesláda, melynek lakatját hétről hétre oldjuk fel egy fénylő gyertyával. A világ zaja elhalkul, a rohanás lelassul, és lelkem visszavonul belső, csendes kamrájába. Itt, a várakozás finom szövésű abroszán, egy számomra régóta ismert, mégis mindig új remény magja csírázik.

Aranyosi Ervin: Advent - első gyertya

„Advent első vasárnapján
felgyullad egy gyertya fénye.
Melegítse át szívedet,
legyen fénylő eredménye.”

TM