Úgy simulok bele a nagyvilágba,
mint tenger a partjának karjába.
Bennem örök hű életremények,
tudom, ide mindig visszatérek.

Bölcsőmként szeretve ringok én,
ölének csillanó hullámrejtekén.
Ha benne néha talán elveszek,
teremtőm nekem bocsássa meg.

Fázom,
de nem a zord idő,
mitől könnyeim hullnak,
mikor a hideg arcomba mar,
de nem a pucér testem
fájó borzongása, mi
hirtelen elmémbe mar,
de nem a fagyos föld miatt,
mi majdan átölel,
s hideg rögökkel eltemet.

Fény törik egy csendes szögletben, 
kósza árnyék táncol rejtekben. 
Az ember csak néz, érteni vágy', 
nem érti, miért hideg az ágy.

2025. június 16.

Geometria szabta szélben, 
levelek susogó neszében 
a rend és a káosz kezet fog... 
Mindkettő bennünk otthont kapott.

2025. június 16.

apám volt...emléke nem halványul
ötvenkét év nem veszi el tőlem
negyven volt, kezem némán felé nyúl
tizennyolc voltam... s ő temetőben

kilencvenkettő lenne, s én hetven
hány év lehetett volna még együtt
hetvenkét év boldog házasság... nem
csak húsz jutott nektek... szeretetben

Szavak hullanak, mint kövek, az égre, 
de az igazság fényén nem eshet folt. 
Hazugság sodorja messze a békét, 
a lélek lángja elfogyni sosem fog.

Nem félek, még ha sötét is begyűrűz', 
a tiszta szó bátran állja a vihart. 
Hisz bárki sújthat rám hamis bélyeget, 
az igazság marad - örökké szabad.

2025. június 14.

elmentél - de hidd el, mégsem tűnhettél el
álmaimban újra, és újra visszatérsz
a sok bolondság, mit egykor gyerekfejjel
együtt műveltünk, ma emlék, mit újra élsz

sokat nevettünk, amíg gyerekek voltunk
minden bolondságban mi mindig részt vettünk
boldog voltam, és sohasem vitatkoztunk
boldogság és megértés volt mindig velünk

   Amikor először belenéztem szemed tengerébe, nem az íriszek csillogását láttam, hanem az óceánok mélységét, hol elmerülhet a lelkem, és a felhők táncát a végtelen horizont felett. Szavaid, mint lágyan cirógató szellők, hozták el a tavaszi eső illatát, és minden egyes mozdulatodban a folyók hömpölygő erejét éreztem, melyek új földeket formáltak kietlen lelkem pusztaságán.

Amikor hozzád bújtam, kedvesem,
megszűnt a világ énnekem,
csak Te és Én, így lett fantasztikus az éjszakánk,
lehet, hogy sosem lesz szebb talán!
Feledni sosem tudom,
nem is akarom,
Te vagy minden gondolatom!
Veled lenni, érezni a szerelem vad mámorát,
a mézédes csókod aromáját,
az eggyé válás csodás pezsgését,

Úgy szeress,
hogy sose múljon el,
úgy szeress,
hogy mindig velem leszel!
Úgy szeress,
hogy két karod mindig átölel
és soha nem enged el!
Úgy szeress,
hogy mindig érezzelek,
hogy a szerelmed mindig velem legyen!
Úgy szeress,
hogy a csókod mindig a számon legyen,
hogy érezzem az édes ízt, mely
a mennyekbe emel.

   A vadász lapult egy bokorban, levegőt is alig mert venni.

   Belém költözött a nevetésed, mint tavaszi zápor a száraz földbe, ezzel életet lehelve minden sejtembe. Ott rezdülsz bennem most is, láthatatlanul, mégis tapinthatóan, mikor a nevem kimondod. A szemed fénye, az a különös, mély ragyogás, mintha két apró csillag lenne, amelyek éjszakáimra vetnek fényt, elűzve ezzel minden bánatot s árnyat.

   Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.

Az este leplet terít a tájra,
apró lámpások gyúlnak,
a telihold ragyogása mellett
halványan hunyorognak.

Az égbolt bársonyán
egy csillag zuhanva kihuny,
egy kívánság megszületik,
és végtelen útra indul.

A hajnal még messze,
nem nyitja fel szemét,
minden pislákoló fény ígér
egy új napot, új mesét.

   Az idő fodros, selymes takarója alatt, ahol az emlékezés és a vágyak szálai összefonódnak, egy rejtett kert ölelésében nyugszik a béke fehér galambja. Nem egy tollas madár ő, sokkal inkább a remény eleven szobra, egy szelíd sóhaj, amely a szívből fakad, és a világ zajos forgatagában is utat talál a csendbe.
   Virágok közt szunnyadó álom ő.

   Az est lassan terült szét az égbolton, fekete pillangóként mosva el a nappal harsány színeit. Ott álltam, a lelkem csillagporos vándorútjának végállomásán, ahol az időtlen csend ölelt körül. A kapu előttem, nem aranyból, hanem valami fényszálakból szőtt, mint az emlékezet finom hálója, melyben minden elveszett pillanat apró gyöngyszemként ragyogott.

Mi összetartozunk.
Emlékszel még egy hideg ködös napra?
Száz reménnyel jött elém a remény,
Vártatok rám, "mert Összetartozunk" jöttem én.
Mi magyarok, éljünk bárhol a Föld kerekén.

S betoppantam, száz boldog szem irányult felém,
S mint régi ismerősök, öleltetek át
Azon a szép ünnepen.
Örökre megtapasztaltam az összetartozás diadalát.