Ma, mikor a novemberi ég, mint ólomsúly nehezedik a tájra, és a temetők csendje mélyebben zeng, mint a harangszó, nem feledni jöttünk, hanem emlékezni. Lelkünk most olyan, mint egy régi, gondosan őrzött családi album, melynek lapjain az idő sötét foltokat hagyott, de a benne élő képek nem vesztettek élességükből.

Miért hiányzik úgy
a hangod,
a szó, mely nekem szól!
Miért hiányzik úgy
a két szemed,
mely fénylő csillag énnekem!
Miért hiányzik úgy
a csókod,
mely, mint méz édesíti a perceket!
Miért hiányzik úgy
a kezed érintése,
mely vágyat ébreszt reszkető szívemben!

Az égen vágtatnak a felhők,
eljönnek velük hűvös, hideg szellők.

Velük vágtat az élet,
minden oly gyorsan múlik, félek.

Szelek szárnyán repül tova minden,
hallom, ahogy ifjúságom után zokog szívem, itt benn.

De az égen örökké csak vágtatnak a felhők,
nem törődve az elmúlással,
ők csak táncolnak, mint hullámokban játszadozó sellők.

Álnok világ ez, hol az igaz szóban az ördög lakozik,
Ahol a lélek árát véka aranyban mérik,
Hol becsület csak szó, poros könyvben rejtezik,
S ki őszintén beszél, az gyorsan elvész, eltűnik.

Engedd a szépet,
hogy vigasztaljon, átöleljen,
hogy szemedben fészket rakjon,
hogy szívedben megnyugodjon,
engedd a szépet, hogy Éljen.

2025. október 6.

TM

Megszülettem.
Kettőspont.

Növekedtem.
Kötőjelek.

És felnőttem.
Kérdőjelek.
Hármaspontok,
vagy négyesek.

Családom van.
Zárójelek.

Kirepültek.
Hiányjelek.

Elrepültél.
Pont maradtam,
és az égre kiáltottam.

Öreg lettem.
Origóba bezuhantam.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

Szárnyra kelt egy gondolat,
mint a hajnali madár,
átszállt csillagok felett,
hol csend és remény jár.

A lélek mély tavából
a fénybe megszökött,
az ég óvó köréből
a földre költözött.

Nem szólt, csak suhant,
mint a szellő, láthatatlan,
nyomában reményt hagyott
érző tiszta álmaimban.

Nekem kell,
hogy lássam a két szemedből felém áradó fényt!
Nekem kell,
hogy érezzem a mézédes csókod ízét!
Nekem kell,
hogy a két karod lágyan öleljen át!
Nekem kell,
hogy érezzem a szíved dobbanását!
Nekem kell,
hogy számíthassak rád!
Nekem kell,
hogy biztonságot adj énnekem!
Nekem kell,
hogy fogd a két kezem!

Csend szunnyad a csend fölött.
Csend szunnyad a csend alatt.

Lopva lép a magány.
Még meditál.
De pongyolája a földig ér.
Port ver fel.
Így üzen.
Nem menekülhetek.
Utolér.

2025. szeptember 21.

TM

Októbernek szele hajamba kap, cibál,
fülembe zúg, szinte már kiabál,
kabát alá lopakodik, repül a sál,
míg versenyt fut velem a villamoshoz,
- és annak ajtaja most is becsapódott.

Hallgat az ég, és hallgat a föld,
nincs semmi hang, csak a végtelen csönd,
a szél megpihen, az idő megáll,
a lélek most önmagába száll.

Egy sóhaj rebben, messze szárnyal,
emlék jön egy régi tánccal,
a fény lágyan a földre hull,
s a szív lassan elcsitul.