Ébred a hajnal Noszlop fölött, mint egy álmos róka, lassan nyújtóztatja aranyló mancsait a Bakony zöldellő hátán. A falu, egy csendes ékszerdoboz az erdők ölelésében, még magába szívja az éjszaka hűvös leheletét. A házak, egymás mellé bújva, mint egy összetartó család, őrzik a bennük szunnyadó embereket, emlékeket és reményeket.

A csillagokat néztem,
gödörbe léptem.
Fénylő víztükörben úsztam,
belegurult könnyem.
Bálban táncoltam,
megbotlottam.
Madár szállt vállamra,
bagoly volt,
csalódtam.
Randevúra hívtál,
nem mentem el,
de belestem,
ott voltál.
Hazajöttem,
üres lakás.
Te valahol a mennyben
kávéztál.

Előttem papírom, üres és nem írom.
Nyakamon szép fejem, üres tekintetem.
Gondolom, leírom, de minek, ezt nem tudom.
Fejemben cikáznak, delfinként csobbannak.
Gondolat vihara kedvemre szárnyalna.
De szivárvány és felleg áll az útjába.
Kettős érzet, veled mire megyek?
Összezavarod szép fejemet!
Belső békémet veszély fenyegeti.

Végre itt vagy május,
te drága,
mindenki már nagyon várta!
Május a szerelmesek hónapja,
boldog, aki a szerelmet adja,
s aki a szerelmet kapja!
Vár sok szerelmes éjszaka,
szívünk boldogsága,
vágyak, álmok válnak valóra,
nincs ennél szebb valóba'.
Virágok nyílnak, amerre jársz,
illatuk messzire száll!

Hogyha szárnyam volna,
fel az égbe szállnék,
szívemből, lelkemből
neked énekelnék.
Minden reggel ablakodba szállnék,
édes énekemmel jó reggelt kívánnék.

Ó, ha szárnyam lenne,
hozzád szállnék este,
ott őrizném álmod mindig éjjelente,
boldogan ébredj fel reggelre.

   Néha az ember élete egy pillanat alatt megváltozik. Amikor a váratlan dolog az ajtódon bekopogtat, nem számítasz a legrosszabbra. De a jeges kéz, amely a szívedet szorítja, emlékeztet, ez most nem lesz könnyű.
   Először körülnézel, de nincs senki, aki a rád nehezedő terhet kicsit átvenné.
   Másodszor, már tudod, ezt neked kell cipelned.

Így is lehetett volna...

Hiába minden,
roskadnak már az összetartó erők,
nincs férfi a háznál, aki megjavítsa a tetőt,
szerda reggel megroppant a gerenda,
szívemben nincs már nosztalgia,
hiába mosolyog a tavasz,
és éltet langyeső minden zöldet,
a ház összedől,
szívemet szúrják a rozsdás szögek,
kis kunyhónk a kert végében sírva kiált,

Velem Édesapám sétált és játszott,
ő énekelt altatódalt, és meséket is csak ő mondott.
Nem volt játékbabám, vagy ha volt is, csak dísznek,
az ágy tetején ült, nem érinthettem meg.
De volt papírbabám, sőt teljes családom,
aranypapírba öltöztetett fénylő álomvilágom.

Suttog a sötét egy régi dalt,
szavakból sző emlékezést,
csend ölében pihen a vágy,
abból épít tündérmesét.

Elvisz rég nem látott tájra,
kitár rozsdás kapukat,
visszahoz elveszett évet,
mutat elhagyott utakat.

Kerget fura áradatként,
letapasztja lábadat,
börtönbe zárja a lelked,
kitépdesi szárnyadat.

Lehullt már a tegnap csendje,
szél viszi az árnyak szárnyán,
minden szó, mely így elhalkult,
ringatózik múlt magányán.

Elfolyt az idő, mint sötét víz,
nem tükröz vissza arcokat,
csak az emlékek lassú zúgása,
zengi át a nyugodt álmokat.

Öreg akác, mióta állsz?
Időd számlálót már nem találsz.
Törzsed gyötört, sok kínt kibírt,
Vad gerle rólad vitt hírt.

A tér didergett, ősz volt és halott,
a fák lehulltak, mint szavak, miket
a félelem szült. És fent, valahol,
arany kabátban fázott egy ügynök.

Vak ablakok mögött lapult a jog,
s tintába fúlt az igazság szava.
A szó veszély lett, a csend hatalom,
s pénzért hajolt a bírónak kara.

A hangom majd halkul,
mint őszi szél zúgása,
mint egy távoli dallamnak
csak emlékké válása.

Lépteim nyoma elvész majd
a nedves erdei földben,
mint egy elszálló álom,
mely tán sosem volt,
s eltűnt a hajnali ködben.