A szó csak hang, ha nincs mögötte lélek,
De rímmé válik, ha szívedből ének.
A vers nem más, mint egy édes szóvirág,
Benne dobog egy titkos költővilág.

Tinta a szív, és papír a mindenség,
A költő álmodik, szava tisztesség.
Ahol vers születik, ott remény fakad,
És minden sorban ott dobban a szavad.

2025. április 8.

Ártatlan szemek, tükrei a fénynek,
tele csodával, nem ismernek még könnyet,
s így jövői a reménynek.

Kis kezek nyúlnak, bizalommal telve,
s minden reggel a világra csodálkozva néznek,
tiszta szívvel kelve.

Ők a remény csírái, a jövő ígérete,
lelkükben a szeretet, s a béke üzenete.

A csend most mélyebb bennünk,
mint a hullámzó tenger alja,
egy űr maradt, hol a lélek
csak a Te hangod hallja.

Füle a szívnek, de hiába vár,
nem jön több felelet,
néma a határ.

A fény, mit hagytál, még itt ragyog,
egy emlékfoszlány, egy kedves sóhaj,
mit két szép szemed itt hagyott.

Szivárvány baldachin alatt
apró felhők várnak rám
fenn a magas égen,
úgy repülnék,
úgy szállnék,
kitárt karod kapjon el!

Táncolnánk keringve,
hangosan nevetve,
mint a tóparton,
emlékszel?
Mint régen.

Ragyogott köröttünk az élet,
a fű sarjadózölden az égre nézett,
és az ég tavaszkéken visszafénylett.

A Nap átölelte a rétet,
amikor a pillanat piros virága
kinyílt a mélyben, csendesen,
mint szívünk rejtekén a szerelem.

2025. április 7.

Versemet Tarcsay Béla: Pipacsok című pasztellképe ihlette

TM

   A nyári nap aranyló ecsetvonásokkal festette a tájat, a földút pedig, mint egy szürke szalag, kanyargott a zöldellő mezők között a noszlopi szőlőhegy felé.

Itt  ez a gyönyörű fenséges méregpohár,
benne vannak mind az oly gyűlölt szavak,

   Özvegy Gerberáné Széplaki Aranka gondolt egyet, fogta a szatyrát, amit még a volt férjétől kapott egy vásárban, és elindult a piacra.
   Megvárta szépen a buszt, jött is hamar, és felszállt az első ajtón, ahogy illik.
   Nem mutatta az igazolványát, hiszen ismerte a sofőrt, és hát látnivaló volt, hogy már jóval nyolcvan fölött jár.

    A gázolás 11 óra harminckor történt, még jóval ebéd előtt, a küküllői vasúti átjáróban.
   Egy intercity vonat levágta egy középkorú férfi mindkét lábát.

   A féreg éppen hazafelé ment, illetve mászott, amikor az egyik faágról át akart csúszni a másik ágra. Ekkor történt a baj. Beszorult. Éppen arra repült a varjú, aki kárörvendve nézte, amint próbál kiszabadulni a szorult helyzetéből. Fel is kiáltott, miközben egy szomszédos faágra szállt.

Míg itt voltál, beköszöntött a tavasz,
Virágterítőt hozta
A kertek, erdők aljába.
Ragyogott a nap, táncot járt sugara.

S te csendben, tőlünk búcsú nélkül elmentél...
Minket itt hagytál, pedig szerettél.
Összeszorult, fáj a szívünk.
Neked most szomorúan búcsút intünk.

Álmodtam egy szép világról,
tarka rétről, sok csodáról,
nyíló mezei virágról,
bogárkákról, méhecskékről,
csillogó szárnyú lepkékről!
Boldog családokról, nagypapáról, nagymamáról,
tündér mosolyú unokákról.

Húsvét ünnepén a kereszt előtt állok,
Meghalt érettem, kit a keresztfán látok.
Krisztus testét vasszegek feszítik,
Kilehelte lelkét az emberiségért.

Szenvedő Krisztusunk vére folyik rajta,
Fején töviskoszorú, húsába mélyen mártva,
Bűneink miatt áldozatot hoztál,
Megváltó Jézusunk, kereszthalált haltál.

   Már éppen alkonyodott a Hargita lankáin, a nap úgy festett, mint egy túlérett paradicsom, amit valaki véletlenül a hegytetőre ejtett. Az Öreg Székely éppen a tornácán üldögélt, a kedvenc, repedezett faszékében. A keze ügyében ott pihent a büszkesége: egy hatalmas, hasas boroskancsó. Nem ám akármilyen kancsó volt ez!

   A szarvasbőgés éjszakája nem csupán egy időszak a kalendáriumban, hanem egy mélyen a természet szívébe vésett, ősi rítus. Ahogy a nap bíborpalástja lassan lehull a horizontról, és a csillagok ezüstszemei kinyílnak a bársonyos égbolton, s én közben halkan az éjszaka hangjaira fülelve ülök a tó feletti dombtetőn található kis házunk teraszán.

Április van, süt a nap,
délután meg hó szakad,
reggel fagyunk, vacogunk,
délben a strandra futunk.

Esik, fúj, majd villámlik,
fű, fa, bokor virágzik,
gyere elő télikabát,
oda a tavaszi varázs.

Április, te szélhámos,
mégis olyan bűbájos,
a világot megtréfálod,
várjuk már a búcsúzásod.

TM