Reggel csendben felébredtem,
köszöntöttem az Istenem!
Megmaradt egy álomkép,
mint ismerős, régi emlék.

Kesze-kusza úton jártam,
egyszer gyorsan rád találtam.
Úgy jöttél, mint aki ismer,
Napot hoztál tiszta fénnyel...

   Szemem fényes tükrében táncoltál, mint a délibáb, mely szomjas ajkamnak hűs forrást ígért, szétfoszló álmok szikráit szórva a szélbe. Minden lépésem hozzád vitt, közelebb a messzeségbe, miközben a napsugár tőrként szúrta lelkem, de a te képed erőt adott, mint a víz, mely a kiszáradt földbe szivárog.

   Az erdőre leszállt a köd. Nem az a könnyű, szellő által is fellebbenthető vékony takaró, hanem a sűrű, nehéz, alig mozduló enyves köd, mint egy nagy madár szárnya, mindent betakart.

Kisszéken ülve morzsolták a kukoricát,
az alkony az udvarba sompolygott,
míg szaporodtak a szemek,
a hold egyre jobban mosolygott.

Hallgattam az öregek meséit,
nevetésük messze szállt,
miközben kóstolgatták
a szomszéd sűrű vörösborát.

Őszi októberi éjjel álmodik a remény kéjjel,
vágyai repülnek szerteszéjjel!
Benn a szobában izzik a lég,
szerelmes vágya lánggal ég!
Még tart az éjjel és még álmodunk,
csodákra vágyunk,
teljesül a titkos vágyunk, szerelmünkre rátalálunk!
Álmainkban minden oly csodás,
pedig ez nem más, csak látomás,
mire felébredsz, már messzire száll,

Órák árnyékában születtünk,
percek száműzték álmunk,
az idő árva gyermekei vagyunk,
és egy új életre vágyunk.

Kezünkben homokszemek peregnek,
mi markolnánk, de megszöknek,
a titkok, mit sohasem mondunk ki,
mint álmok, már vissza sem köszönnek.

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni,
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni,
Nem talált rá azóta senki.
Én most is látom büszkén ragyogni,
Nem csak szürkén szomorkodni,
Megtörve és arcul ütve,
Eldugva padlás mélyébe.

Kairóban kezdődött minden, 
hol piramis őrzi az idő szavát. 
A Szfinx arca titkokat suttog, 
reménykedve várja jövő válaszát.

Aswanban Nílus vize ringat, 
krokodil figyel a part árnyékából. 
A núbiai falu élénk, 
hibiszkusz illata száll a házakból.

Kavargó kérdések,
csendbe burkolt érzések,
mint hajnali harmatcsepp tünemény,
újraéled minden elveszett remény.

A szívem tükre holdfényben ragyog,
emlékek lángja lassan lobog,
a múlt szavai szélként suhannak,
de nem bántanak, tanítanak.

Ráncokba bújt emlékek, halk szavak, 
őszi fényben egyre csak lassulnak.
Minden év egy verssor, csendes ima, 
s arcra nyomott bélyeg már nem sima.

A kéz, mely egykor szép jövőt rajzolt, 
ma múltat simogat, bölcs és nyugodt. 
Az öregedés, hidd, nem betegség, 
hanem lélek-formálta bölcsesség.

2025. október 6.

Tudod, én tudom, mi az a fájdalom.
Egy sír mellett állni reszkető lábakon.

Tudod, én tudom, mi az a félelem.
Sötétben, magányban élni szürke, féltett kis életem.

Tudod, én szerencsére tudom azt is, mi az a család.
Szívem velük szeretetre, megnyugvásra, s ott távol is, mindig hazatalált.

   A készülő kötetek, amiken saját magad nem kímélve fáradhatatlanul dolgozol, csupa árnyékból font, mégis eleven kertek, ahol minden vers és próza egy külön illatozó virág, melyek a főszerkesztő, azaz Te, éles szemének és gondos szívének locsolására bontakoznak ki.

Drága Zsuzsikám! Isten éltessen sokáig,egészsében,boldogságban.Örömteli születésnapot kívánok szívből: Anna.

Csodás október
simogat a napsugár
fagyos hajnalok

Fúj az őszi szél
sír a lehullt falevél
avarként végzi

Lesz még pár szép nap
jön még az indiánnyár
egy kis boldogság

2025. október 4.

TM

Zsuzsikánk, nagyon boldog születésnapot kívánunk, kívánjuk, hogy a napjaid egyre könnyebbek legyenek, te egyre egészségesebb legyél!

   A szívem, egy aprólékosan díszített üvegváza, most ezer darabra hullott a padlón. Minden egyes szilánkja a múlt egy édes de fájó emléke, melyek élesre csiszolt tőrként vágnak sebet lelkem legmélyebb zugaiban. Az egykor benne áramló, meleg folyó ereje elapadt, csak száraz meder maradt utána, melyben a magány szele söpri éltem porát.