Pár nap múlva nyolcvanéves lennél,
talán ezért vesz most körül
sok szép régi emlék.

Repítenek a némán száguldó gondolatok.
Velük szárnyalok, 
a világ négy sarkában egyszerre ott vagyok.
Járok erre-arra, tekergő utakon,
csak úgy össze-vissza visz a gondolatom.

Kézen fog sok barát, kísér a nevetés.
aztán a búbánat, keserű könnyezés.

Szeretetfonalak hálózzák be a világot.
Gondolatok és néma sóhajtások,
egymásért dobbanó emberszívek,
sűrűn szőtt, összefonódott évek,
ahogyan a tenger vizében fürdenek
a hajnali és alkonyi fények.
Mellénk szökő, felvillanó percek,
amikor parázslik, szikrázik a szeretet.
És itt vannak a néma versek, a levelek,

kezemben átnedvesedett zsebkendő
kabátom alatt vad, ziháló kebel
lépteim hangjára a sok macskakő 
egyre hangosabb kopogással felel

kip-kop, kip-kop, érzem, fáj minden lépés
de lábaim egyre visznek előre
itt minden már csendes, nyugodt és békés
itt senki sem von már senkit kérdőre

Ha uralkodni akarsz a népen, 
 vedd el ünnepeit, a múltját.
 Töröld ki a hazaszeretetét, 
 s ne kötelezd a nagy tanulást. 

A tanulatlant idomítani
 könnyebb, adjál kezébe cirkuszt. 
 S ki hazugságon nevelődött
 Nem ismeri fel a himnuszt. 

Egy gyertya a múltba repít,
itt állok a sírodnál,
látom magam gyermekként,
felém kezet nyújtottál.

Védőn hajoltál fölém,
járni tanítottál, óvtál,
bátortalan lépteimnél
a támaszom voltál.

Örökké hálás vagyok neked
mindenért, amit kaptam,
összeszorul a szívem attól,
hogy vissza semmit nem adtam.

Ültünk a zöldre festett padon,
hallgattuk a lombsusogást,
kezed a kezembe fűzted,
éreztem a szívdobogást.

Álmodoztunk a jövőről
madárdalos délután,
elringató muzsikával
a lemenő nap bársonyán.

A kopott kicsi padra
egy szívet is karcoltál,
közben egy dallamot
csendesen dúdoltál.

Kortyol egy kis kávét, lassan kevergeti,
eltemetett emlékeit mélyről keresgeti,
mesél a sorsáról, én csak hallgatom,
érzem, hogy szívében mennyi a fájdalom.

Volt ő boldog is, valamikor régen,
szaladt pillangó után, vadvirágos réten,
de ennek az ideje rövidre volt szabva,
itt hagyta mindenki, anyja és az apja.

Búcsúztam tőled, amikor elmentél,
mosolyogva integettem,
de könnyeimet nem láthattad,
mert előled elrejtettem.

Átsírtam a délutánt és éjjelt,
sajgott a szívem utánad,
csak azt reméltem, megtalálod
az utat, ami a vágyad.

Késő délután jártam arra,
a nap sugara búcsúzott,
egy padon ültem egyedül,
amikor megszólított.

Kivitte a kiserdőbe
eltemetni a kutyát,
most leült, arra gondolt,
mond érte egy imát.

Megérdemli, jó barát volt,
sok évig a társa,
ő volt, aki minden este
úgy haza várta.

Rozsdás, törött kandeláberek mellett
Bandukoltam lefelé a domboldalakról
A kisváros közepe irányában
Hiányos és rozoga lépcsők során.

Omladozó vakolatú házak közt bolyongva
Titkon álmodozva, bízva,  reménykedve
Talán elér engem is egyszer 
Egy külvárosi kapualjban a kis boldogság.

Mint a rőzse lángja,
Úgy ég a szeretet szívemben.
Te gyújtottad meg, te hozod életre,
Magasan csap fel lángnyelve.

S lángol a rőzse, roppan bele,
Izzik a szikra, fény a tengere.
Lángol a szeretet,
Oly szép ez a tavasz vele.

Kedveseim! Lassan lejár a pályázatok benyújtási határideje!

Száraz könnyekkel a szememben
egy párás ablak előtt állok.
A gyűrű, mit adtál, kezemben
már éget... feledni próbálok.

Nézem a párán át a tájat,
lassan kihal az esti város.
Köd borítja a csupasz fákat,
a szél sem fúj, már ő is álmos.

megszületett...
milyen régóta vártuk már jöttét
megérkezett...
éreztem szíve lágy lüktetését

átöleltem...
magamba szívtam babaillatát
megköszöntem...
életem legszebbik ajándékát

boldog voltam...
hisz egy szép álmom így beteljesült
nem gondoltam...
de az ég hirtelen elfeketült

Megláttalak... és egy pillanat volt csupán,
de éreztem, lesz még holnap, s holnapután.
Egy pillanat műve volt, beléd szerettem,
lehet, korai, de jövőnket terveztem.

Megláttál... és látod, csak egy pillanat volt,
érezted te is, az a perc elvarázsolt.
Nem hitted el, de mégis belém szerettél,
s egy szál rózsával hű szerelmet üzentél.