Rügy fakad minden ágon, fény ölel a tájon,
aranyszínű napsugár táncol a határon.
Csobog már a kis patak, a szél lágyan rebben,
illatok és dallamok szállnak a szívekben.

Zöldbe borul erdő, a rét is újra éled,
tavasz fest színt, hoz fényt, megújul a természet,
vidám madárdallal tölti be az erdőket,
melengeti a tájat s a fázós szíveket.

Először nagyon megleptél.
Felhívtál, imára kértél.
Azt gondoltam,
hogy nagy baj van.
Kérjük hát Istent
mihamarabb, gondolatban.

S te elkezdted, hallottam az éteren át,
„Az Úr angyalát”...

Mint sárga szőnyeg, terül el lágyan,
pitypangszirmok ezrei tündökölnek az aranyló nyárban.

A szél meglebben, s hirtelen beborul az ég,
szürke lesz, mi eddig gyönyörűen kék.

Elhallgatott minden, csend honol a tájon,
lassan megérkezik az áldás, hogy idelent életté váljon.

Könnyek gördülnek arcomon,
végigfutnak a nyakamon,
fáj, sajog mindenem,
a fájdalom széttépi a testemet, lelkemet!
Front jön front hátán,
a szívem vérzik ennek láttán.
Hittem, hogy jönnek még szép napok,
de lassan megöl a szűnni nem akaró fájdalom!
Hittem, hogy jön a melengető napsugár,
és átjárja testemet a boldogság!

     Az érces hangú madár minden hajnalban az ablak előtti fán kezdte napüdvözlő énekét.

Ne add el magad, hisz nincs semmi másod,
Megfertőzött az élet, s a hazugságok.
A világba harapsz, hogy kicsit megélj,
De nem terem neked itt már babér.

Csak szajkózod a sorsváltó monológodat,
De a világ, mibe haraptál, most visszaharap.
Fáj nagyon, sebes és vérzik a szád,
Nem kellesz senkinek, kihányt a világ.

Mélyen a zöld szívében, hol a csend terem,
valami mindig hívogat, mint egy titkos rejtelem.

A fák büszkén állnak, otthont adva sok madárnak.
Ezer színben játszanak a napsugár körök,
a szellő lágyan suhan a lombkoronák között.

     Nagyapámat, aki négy nyelven beszélt, nagyon szerettem. A meséit, és ahogy fúrt, faragott, tevékenykedett a ház körül, miközben nagyanyám a világ legfinomabb palacsintáját sütötte nekünk. Minden nyaramat velük töltöttem, alig vártam, hogy láthassam őket. Ősz haja és ősz körszakálla volt, ráncos arcából kék szemei pedig mindig mosolyogtak rám.

Ülök egy padon,
s csendesen lábam a hiány tavának vizébe lógatom.

Oly sokszor megfürödtem már e
tónak jéghideg vizében,
visszatérésednek ábrándos hitében.

A csend most mélyebb, mint a tó,
űr tátong bennem, s ez az érzés folyik,
szétárad testemben, mint egy örvénylő folyó.

Az idősödő ember az élettől
már sok csodát nem remél,
de lelkében őrzi a sok szépet,
mit életében átélt!
Már szürkül a fény, de néha
egy egy villanásnyi szikra
még a szívünkig elér.

Magányos lett szívem,
nélküled dobban.
Úgy szeret az téged,
jaj, mindenkitől jobban.

Fénytelen reggelek,
unott nappalok.
Nélküled mindenhol
hontalan maradok.

Hisz te vagy én váram,
gyémántos palotám.
Rózsakertben nyíló
tűzpiros rózsaszál.

Csodás vagy földgömbünk,
Összeköt a mi sorsunk.
Életadó helyünk,
Te vagy a mi otthonunk.
 
Élted végtelené,
Látod, mégsem becsülünk.
Pillanat emberé,
Pótolja nemzedékünk.
 
Majd ötven év múlva
Zöld pázsit és legelő,
Szebb leszel, mint  múltban,
Lombos fa elegendő.
 
Csak biotermések,

Éveink csak múló pillanatok,
tükörbe nézünk, arcunk változik,
ki vagyok én, jön a kérdés,
mert a kor itt ólálkodik.

Mint egy parttalan folyó,
az idő úgy sodor tova,
mi kapaszkodva múltunkba,
érezzük milyen mostoha.

Éveink elillannak,
itt maradnak terveink,
sorsunk árnyékként követ,
és csak gyűlnek terheink.

Aranysárga tenger hullámzik lágyan,
a szél simogatja, s elsuttogja neki halkan minden vágyam.

Napfényben fürdik minden egyes szála,
mintha a mennyország kapuja nyílna meg nála.

A sok pipacs köztük, pirosló lángok,
olyanok, mint
lidérc módjára táncoló lányok.

Lassan hull az égi könny,
s földet érve csendben szétterül.

Nedvét szomjas por issza fel,
leveleken a cseppek tánca lágyan életre kel.

A szív egy új reménytől felderül,
a téli bánat fátyla lassan semmibe merül.

Régi álmok újra ébredeznek,
s lelkem mélyén friss virágok éledeznek.

Hirtelen a tó tükrén egy árny suhan,
mint egy szép pillangó, olyan.

Lassan száll, csillogó hajjal, lágyan,
a vízbe merülni lenne utána vágyam.

Könnyed, kecses testtel csak úgy siklik a habokon,
mintha a széllel együtt született volna valami túlvilági partokon.

Legyek erős, mikor a sunyi halál
pimasz pofával arcomba nevet?