(férjem, lovag Vincze Ferenc emlékére)
          (+2022.09.04.)

Visszatértél hát szeretett városodhoz
Örökre, csendben megpihenni,
Hol nyugalmat ad a föld,
Pihenésed nem zavarja senki!

Szeretted városod, alkottál benne,
Visszatérted harangszó köszöntötte.
Te szólaltattad meg régen lelkét,
Gépeket rászerelve!

Ne hagyd,
ó, virágom
hervadni
sorsodat,
fogadj vizet,
s eressz gyökeret!

Miként
a Nap
megöntöz
fényével,
engedd,
hadd nőjön
leveled!

Meglásd,
eljön
a holnap,
de éjjel
még ápold
sebeid!

Amikor elhagyni látszik a remény, lelkedben háború dúl.
Ne siess csatát nyerni!
Pihenni vágy olykor a lélek, a test, a szív.
Bár tűnnek a percek, s robog az idő,
de ne hidd, hogy értelmetlenül múlik el az ősz,
mert ősz után tél jön,
és tél után tavasz,
s tavasszal új erőre kap a Nap.
Minden pillanat ígér reményt,

Miért vágyunk úgy a szerelemre,
mely nincs tekintettel se korra, se nemre.
Az ember arra vágyik,
hogy szeressék,
s ha ez nincs, hiánya
betegség forrása.
Szeretve lenni
és nagyon szeretni,
a szerelmünkért mindent megtenni.
Ez minden vágyunk,
ezért minden szabályt áthágunk.
A szerelem mindent feledtet,

Szép lassan elöregedik az országunk,
kevés a fiatal,
sok az öreg.
Minket körbevesznek a határok,
sok fiatal boldogulást keres máshol,
van, aki kívül szeretne élni,
van, aki belül
boldognak lenni.
Esténként a teraszra kiülni,
a csendet hallgatni,
amikor a bokor levelei
között egy tücsök kezd hegedülni.

Vágytam rád és édes mámort akartam
Elveszni ringó, bársony, meleg karodban
Inni gyöngyöző, búgó sóhajtásodat
Füledbe súgni, hogy mindig akartalak

Amint ott feküdtél az elveszett vágy ölén
A szerelmes csatákról immár lemondtam én
A párnámba temettem könnyező arcomat
És ő kapta helyetted ott, millió csókomat

Ott mondtunk igent az ölelkező fák alatt
Nyelvünk egymásnak adott hűsítő vigaszt
Ajkad édes íze tűzként perzselte a szám
Csókunk ott égett szánknak bársonyán

Ittuk egymást, de szomjunk csak egyre nőtt
Karomba fontalak, mint még soha, azelőtt
Nászágyunk volt a sok összegyűlt falevél
Párnánk az arcunkra simuló koraesti szél

Egyszer beutalót lobogtatott férjem,
megörültünk, ország, hová megyünk, német.
Hálókocsis vonat, ráírva, hogy sebes,
éjfélkor megállt és Prágában ébredtem.

Villanylámpái fénylőn világítottak,
rám néztek a falak fakón és kopottan.
Szépség otthon a lakótelephez szabott,
hogy tudnak így élni, gondoltam, hanyagok.

Balaton öleli Csopaknál a partot,
Református templom a napfényben ragyog.
Asszonykör tagjai ünneplő ruhában,
Tisztelendő Úr is a kedves fiával.

Kettős születésnap teszi szép ünneppé,
És harminc év különbség köti ezt egyé.
Még sok Boldog Születésnapot kívánva,
Szóvirág szavaim kötöttem bokrétába.

Forró a nyár,
lonc illata száll,
tudom, valaki, valahol vár,
talán egyszer rám talál.
Izzik a levegő, forró a lég,
hát jöjj, kedvesem,
a szeretetből sohasem elég, gyere hát, légy velem!
Hiányod fáj nagyon,
megszokni nem tudom,
könnyem hull egy nyári alkonyon,
mindenem neked adom.
"Egy könnycsepp megpihen a pillán,

Sírjon a gitár, kedvesem,
egy csodaszép dalt,
csak nekem!
Játszd el,
hogy mennyire szeretsz,
hogy mit sem ér
az életed nélkülem,
hogy milyen jó velem,
én édes kedvesem.
Játszd el úgy,
hogy sírjon a gitár,
szíved megszakad értem már,
dalold el,
hogy a lelked csak engem vár.
Hallom a gitár hangját,

Kérlek, soha ne szeress meg engem,
mert neked adnám örök szerelmem,
elvenném szerelmes, ártatlan álmaid,
és csak téged akarnálak megint és megint.

Elvenném tőled mindent, ami annyira szép,
és magamét adnám a te szerelmedért.
Önző vagyok, mert utánad vágyom,
eladnám érted az összes világom.

Nincs már nékem
se múltam, se jövőm.
Nincs énnekem
se csókom, se szeretőm.

Magam vagyok
magamnak, így élek. 
Senkitől, semmit
nem remélek.

Élet, élet,
minek adtál ily szívet?
Ha ezt a szívet
megvetik az emberek.

De ha megvetik,
hát te légy, Isten oltalmam.
Vigyázz reám,
altass el két karodban.

Nem, az nem lehet, hogy ne érje fény lelkemet!
Az nem lehet, hogy szívembe ne gyűjtsek apró, de csillogó gyöngyöket.
Az nem lehet, hogy ajkam ne érje forró, vad szenvedély,
Az nem lehet, hogy csak üljek, s hallgassak én.

Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.

Gondolat csapong két kimondott szó között,
elmúlik minden, csak a gondolat örök.
Járatlan utakon kísérnek remények,
míg fölöttünk elsuhan csendben az élet.

Ha felhő lennék, esőt sírnék,
könnyeiddel egyesülnék.
Ebből egy nagy tavunk lenne,
melyben tested megfürödne.

Ha szellő lennék, szárítnálak,
simítnálak, csodálnálak.
Elbújnék göndör hajadban,
elvesznék az illatodban.

Ha napfény lennék, ölelnélek,
melegemmel hevítnélek.
Felgyújtanám a szívedet,
éltető fényt adnék neked.

Szeretlek kedves, hát elengedtelek,
Éld boldogan nélkülem az életed,
Ne legyek lánc, sem kín, sem teher,
Csak egyszerű, édes emlék, mi átölel,
Mikor messze leszel.

Marnálak magamból, de nem lehet,
Kitépném árva lelkemet is veled.
Öntöztem szívem jajszóval, könnyel,
Tiszta imával, néma könyörgéssel,
Nézd, mit sem értek!