E mese majdnem tanmese...

Régi háznál minden csendes,
lassan peregnek a percek,
ablakán sem néz ki senki,
titkát többé el nem rejti.

Kicsi ablak sarkig tárva,
bent a huzat körbe járja,
nem talál már érdekeset,
fogja magát, és kisiet.

Egész évnek kerti kincse,
kamrában a háznak szíve,
régen amíg volt benne polc,
roskadozott úgy tele volt.

két karommal átkarollak
két szememmel óva féltlek
két kezemmel még megvédlek
átölellek, megcsókollak

velem maradsz, nem engedlek
álmaimba visszatérsz még
szerelmed, mint végtelenség
izzik, éget... így szeretlek

2022.február

Sárga markoló az udvaron,
falak merednek csupaszon,
szél viszi a törmelék porát,
lebontják a régi iskolát.

Sok szép emlék fűzött oda,
bár nem tudtam, hogy csak ekkora,
idők során tán összement,
meghajlott, kicsit lepihent.

Csendben ülök a szobámban,
köröttem csak egy légy zizeg.
Padlóra küldtek, lelkileg,
a szívem mély ingoványban.

Meddig tart ez az állapot,
a se veled, se nélküled,
de közben egyre kérdezed,
szeretsz-e? S magad áltatod.

Én a két lábamon járok,
míg ő kerekesszékben ül.
Neki minden ott van, felül,
nekem nincsenek határok.

Én csodálom a kék eget,
ő csak meséből ismeri.
Szép lehet? El sem képzeli,
nem érzi az űrt, s a teret.

Én merengek egy dallamon,
ő szájról olvas, úgy megért,
nem rajonghat a zenéért,
s hogy mit mondok? Csügg ajkamon.

Ott állt a híd végén, vissza nézett rám,
vidáman mosolygott, valamire várt.
Erre biztosan jó oka lehetett,
talán lassan mentem, vagy ő sietett?

Már nem emlékszem, de ahogy most nézem,
a hídon kék ég alatt a napfényben,
nem intett búcsút, csak várt türelmesen,
zsebre tett kézzel, engedelmesen.

Torkomra hurkot szorított a lét,
menekülni tőle úgy szeretnék.
Tűzbe vetném oly csalfa arcképét,
de nélküle én, mondd, hogy élhetnék?

Párás szemeim egyre zokogják,
elhagyott, elment, fáj minden órám,
némák lettek a tüzes éjszakák,
kihűlt a szív a bánat folyóján.

Csendesen eset,
már oly mindegy volt nekem,
elhervadt minden.

Lián is szakad,
ez lett volna utolsó
kapaszkodóm itt.

"A pókhálóra harmat esett",
a súlya alatt megremegett
a szövevényes pókhálószál,
közepében kis pók szunyókál.

Felriadt ő a harmatcseppre,
próbált menekülni messzebbre,
de a kis csepp, lám, most sem volt rest,
kis pók fején koppant egyenest.

vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha egy mosolygós szempár rám néz
csillogó tükrében bánatot old
s pillantása éget, mint tűzvész

vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha bókjaira megrezzenünk
s míg kacéran reánk tekint a hold
már tudjuk, nincs mit elrejtenünk