Asztalomon nyári naplóm,
nagyon kedves bizalmasom.
Beírtakról oly mód hallgat,
zárja egy kis csinos lakat.

Lepréselve őrzi lapja,
rózsát is, mit tőled kaptam,
nagypapa lettél azóta,
mindent beírtam naplómba.

Mára egyedül maradtam,
téged mennybe vitt egy angyal,
nagy a változás köröttem,
bánatokban, örömökben.

Aranyló szőlőszemek
napsugárban fürdenek,
döngicsélő méhek között
gyűjtik édességüket.

Szüretre készül a gazda,
szőlőjét kóstolgatja,
jó termés érzésével
pincéjét takarítja.

Lefesti a hordókat,
élezi az ollókat,
olajozza a nyikorgót,
prést és a bogyózót.

Csendes Tisza partján
a vendégház megtelt,
érkezett sok család,
e hely igen kedvelt.

A napfény égető.
A vizet szomjazza,
párás a levegő,
amint azt szippantja.

 Kíséri a  partját
sűrű lombkorona,
árnyékukat adják
az itt nyaralóknak.

A nyári napsugár aranysárga színnel
Festett barackot, neked szedtem, ízleld.
Mosolyog, illatos, arca kissé pozsgás,
Kínálja önmagát, púpozva a kosár!

2022. július 4.

Tartom sorsom súlyát,
megakadt, nem mozdul,
görgetném már tovább,
mint a sziklát, Sziszüphosz.

Folyton elgurul,
ha megállítanám,
de meg-megakad,
ha gyorsan gurítanám.

Hegy állja utamat,
vagy lejtő gyorsítja,
görbíti hátamat,
majd lábam futtatja.

Megálltam a Székely kapunál
Csodáltam faragott díszeit
Fejem felett fehér galamb szállt
Kapuba rakta fészkeit

„Isten hozott” köszöntött az írás
Nem felejtem el a szép szavát
Isten hozott felétek e tájra
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva

Nem rezdül a levél,
álmosító a csend,
kis faluban harangszó,
hangja messze cseng.

Déli pihenőn van
az elfáradt birkanyáj,
csak a puli figyeli,
mozdul-e végre már.

Falatozik a juhász,
fa alatt tarisznyából,
megtörli bicskáját,
jót húz kulacsából.

Látóhatár felett a nap tüneményes,
A tenger vizében hosszú híd mit képez.
Rózsaszínre festi a selymes kék színét,
Csendesen hűti le forrón égő szívét.

Álmos, itt az este, de perdül még táncra,
Amit a hídon át virágokkal járja.
Szippantja illatuk csodálatos kelyhét,
Átszövi a szirmok minden egyes sejtjét.

Azért nevelgettem egy zsenge almafát
hogy érjen a nyárban az örömapaság
vad viharok tépték jeges szelek rázták
őrizte ágán az ígéret csodáját
mint mellettem sétál friss menyasszony lányom
átsétálunk ketten hetedhét határon
ő libbenve szárnyal én már sántikálok
nem térít el minket holmi gazos árok
a hála párája tiszta kristály vizünk

Vajon, ha lenne ükapám,
mindig emlékezne énrám?
Mesélne az ükanyámról,
szántóföldről, katonákról...
 
Vajon, ha lenne dédapám,
vele élne még dédanyám?
Pipázna ő is a gangon,
halkan szól vagy emelt hangon?
 
Vajon, ha lenne nagyapám,
úgy szólna hozzám, angyalkám!
Majd venne nekem bambit

halkan susognak a fák
a sírok közt néma csend
hallgatnak ódon fejfák
a falevél sem rezzent

egy csokor a kezemben
hozzátok visz az utam
bánattal a szívemben:
mért engedted ezt, Uram?

anyám s apám már elment
gyötör örök nemlétük
vágyom a lehetetlent
s ami kísért... emlékük

Megfáradt lelkem égbe kiált,
miért a háború, a sok kín, a sok halál.
Ily tettekre nincs bűnbocsánat,
bűnhődni kell annak, ki ilyet tett a mai világban!

Nem érti meg gyermeki lelkem ezt,
mi vezérli, ki ily gaz tettre termett.
Azt hiszi, övé a világ,
míg sok ártatlan ember otthona romokban áll.

Az árnyaimnak teraszán ülök,
arról hegedül bölcsen egy tücsök,
hogy a körforgás végtelen örök.
Lágyan ciripel kedvesen, halkan,
ismerős nékem régen e dallam,
megnyugtat, csitít e zűrzavarban.
Az otthona egy titkos, rejtett lyuk,
homályos felette a sápadt Tejút,
a baglyok a fákon rá a tanuk.
Lassan tovaszáll az aszályos nyár,

A nyúló éj már újra itt van velem,
Behunyom alatta lassan a szemem.
Mert csodálója vagyok az egeknek,
Hűlő csillagokkal hadd sisteregjek.
Az elsápadt holdfénynek szélein túl
A környék álmosan, ásítva lapul.
A fák árnyai az útra fekszenek,
Neki is botlok olykor az egyiknek.
A sötét hosszabb a nappalok között,

a szavak összekuszálódnak
gondolatok elhalványulnak
az ihlet a mély homályba vész
s verssor, mi születik, csenevész

2022. augusztus 18.