Fügebokrom levelein
elmélázok néha –
hogy nézett ki kosztümében
szombat este Éva?

„Az én nagy lázadásaim”
 

Régi jelképek, mik tündököltek,
hatalmat védtek és vétlent öltek,
zászlón hímzetten csatába hívtak,
koronán ülve aranyat híztak –
lassan ledőltek, egymásra hulltak,
s csak árnyékolják itt-ott a múltat.
Ám mindig jön új és folyton ócskább,

Mint kis bogár a borostyában...

Perzselőn lángol a szívem tája –

egy eszelős gyújtogató járja,

Gyűjtögetem emlékeim a nyárról
A szépen nyíló pipacs virágról
Édesanyám emléke dobban a szívembe
Ó a vadvirágot nagyon szerette

Virágot nyári nap melege éltet
Selymes napsugár ölel át a réten
Millió virág, tarka rét
Piros pipacs küldi felém üzenetét

"Rengeteg szakember bevonásával, statisztikai számítások alapos elemzése után, úgy kalkuláltuk, hogy jelenleg nem áll rendelkezésükre elegendő forrás, az állampolgárok által befizetett TB-ből, hogy mindenki életét megmentsék, ezért valahol meg kellett húzni a határt, ezért döntöttünk a 75 év mellett. Felelős kormányként, határozott, és megalapozott döntést kellett hoznunk. Többek között erre is felhatalmaztak minket újra, mikor 2018 áprilisában ismételten 2/3-dal nyertük meg a választásokat. Hosszútávon ez a magyar emberek javát szolgálja majd." - nyilatkozta a megosztó sorokat Dr. Nagy Anikó.

Ó nézz fel a fellegekbe
Tiszta kék égre
Tiszta kékség semmi más
Csak nap, s ragyogás
De mi csillog oly fényesen
Égi eke jelenik meg ékesen
Fehér barázdát szánt az égen
Mint a földön szélesen, de nem mélyen

Macskagyökér, cickafark,
leomlik a cifra part -
szétszalad a kárfolyó,
fuldoklik a sárgolyó.

Erdő mélyén, fenyőfák tövében
Lila szirmaival nyílik a ciklámen
Tölgyek, fenyők alján
Csendben bólogatván

Nagy lombú tölgyek árnyat adnak
Madarak röptükben dalolnak
Ciklámen virágok szép emléket hoznak
Ha ere jársz, feléd bólintanak

Vallomás

Véletlen jött el az a nap,
a nagy Titán feltámadott,
zengett az ég, villámok cikáztak,
alkotott az élet új korszakot.

Hamuból - parázs újra izzott,
ne túrd szét, mit rejt pernye alatt,
óvatos légy vele, mindig van élet
ott is, hol nem hallották szavadat.

„ Korcsosult, koldus sors kutyája vagyok,
Kivertek, elűztek meleg otthonomból,
Az éhség a társam, és koplaló napok,
Hiába álmodok szép, velős csontokról.

Először csak kővel játszott:
pattintotta, csiszolta –
de agyában régen kész volt,
s gyilkolt is a kőbalta.

Őszi ágra égcsepp hullik,
csöndesen a köd szitál,
minden egyes zizzenéstől,
elbúcsúzik most a nyár.

Pergő őszi levelek,
faágakról libegnek,
nem áll ellen szellőnek,
lombszőnyeget képeznek.

Beköszöntött a szeptember
fényes napsugárral
Megérleltette a gyümölcsöt a nyárral
Jöhet a szüret, száll a víg ének
Hegyoldal, domboldal visszhangzik
szebb így az élet
Finom a zamata körtének, almának
Érik a gyümölcse a szorgos munkának