Csöndet font körém az éj komor sötétje,
Mikor a nap eltűnt vérvörös palástban.

Ha én Idő lennék,
néha megpihennék,
hegyek ormán ülve
csillagmorzsát ennék.

Sziklák pereméről
harmatcseppet innék,
nagy Tér barátomnak
kóstolót is vinnék.

Ma átmentem a nagyszüleim sírját is letakarítani, mert tudod, hozzájuk már csak évente egyszer mennek a látogatók, hogy pár szál virágot, vagy éppen egy sírcsokrot az ő nyughelyükre is letegyenek. Aztán az elszáradt virágokat már nem takarítja le senki. Mindenesetre ma rendbe tettem, s amíg munkálkodtam rám köszönt a tisztelendő úr!

2018. június 18.

Kedves F. W. Éva!

Néhány héttel ezelőtt Farkas W. Endre jóvoltából két versem jelent
meg az "Előretolt Helyőrség" c. hétvégi mellékletben.

Mondd meg Uram miért
Mezei István

Szentség az én földem: Ő az én szentségem.
Tenyérnyi hely csupán a nagy mindenségben,
Mégis ő a világ, többre nem is vágyom.
Mért tenném, ha helyem csak benne találom?

575575

Rohan az idő, és hiába szaladok,
utolér, lehagy. Visszatekintek,
Ami szép volt mosolya: szaladó évek

Már régiségben élek. Keresnek, megtalálnak.
Majd ha meghalok, fel is fedeznek
talán, de addig vagyok még szerénységben..

Az utazásom lassuló szókeresés
Az érkezésben véges számokat
mormognak, imádkoznak, s mind én vagyok még..

Volt egyszer egy kisnyúl, és megéhezett finom sárgarépára. Mindenki tudja, a nyulak imádják ez a zöldséget. Ha tehetnék, egész nap ezt rágcsálnák. Sajnos csak ritkán jutnak hozzá.

(Kép forrása: ingyenes 

https://pixabay.com/hu/mezei-ny%C3%BAl-ny%C3%BAl-h%C3%BAsv%C3%A9t-%C3%A1...)

Kedves Szendi Gábor!

Olvasom a cikkeit és most érdekes felfedezést tettem általuk: a paleo üti a ketogént...

Szemeid csillagok, ha lágy mosoly jő,
csodásan nyíló ablakok, melyen át
lelked a mélységekből, ha kell kilát,
mert látni maga az élet és erő

Meglátni mindent, ami szerethető
az életet, könny gyöngyét, vágy mosolyát.
Ha valaki vak volt, most ordítja lát,
és csodálja, mert hisz, hisz van Teremtő

/125 éves évfordulóra/
Déri Miksa Gép és Villamos ipari Technikum?       
2018-2019 évre.

Régi iskolánk kapuja tárva
Diákjait be, s vissza várja
Sok, szép emlék jut diák éveinkre
Tudásunk alapjait lerakva, megerősítve

Miért hallnak meg a fák?
Pedig gyökerüket az anyaföldbe nyújtják
Állva száradnak el, mint harcos a csatában
Szilárdan állva, törzsük az égre kiáltva:
Miért?

Miért hallnak meg az emberek?
Értük család, testvér, szülő, barát kesereg
Harcuk bevégzik, megharcolják
Némán alszanak el, mint a fák

Dacos szonett
 

Ki tiltja meg nekem, mint írom versem,
Hallgassanak sorvadt hitek, izmusok,
Felkent mágusok hiába papoltok,
Gondjaim hogyan kell rímekbe szednem.

Nem látok jelet, se földön, se égen,
Hazugság tengerén hullámzó szitok,
Jégszilánkból szikrát, tüzet csiholok,
Világok vibrálnak zárt börtönömben.

Csupán egy ember (ha kérdeznéd, ki vagyok).
Csak kósza álmok, mit egykor majd rád hagyok.
(Ennyi az élet is, ostoba álomkép.)
Tudom, hogy kellene többet is adnom még…
Nézd, ez vagyok én… így gyűlölj vagy így szeress!
De bocsátsd meg, ha nem vagyok tökéletes!

Csak azt az építményt tekintem háznak,
miben nem félnek és soha nem fáznak,
ami befogad bölcsőt és koporsót,
hol elsők azok, kik kívül utolsók.

Narancssárga sásliliom búsan hajtja a fejét
Elvesztettem egy jó testvért
Sírj, csak sírj narancssárga sásliliom
Nincs már senki a világon
Aki engem megvigasztaljon

Nyíljál, nyíljál narancssárga sásliliom sokáig
Emléked elkísér a sírig
Búbánatom nincs, aki megértse
Hullik könnyem, a fájdalom itt lakik a szívemben

Most már hosszabb, nyúlik az éjszaka,
Néma a Tejút, porszem sem vagyok,
Galaxisomnak nincs egy jó szava
Hozzám, zárva az égi ablakok.

A hiányt betölti sötét anyag,
Kigyúl pár haldokló meteor,
Az Isten lezser, mondhatnám hanyag,
Nem látja, hogy bennem még élet forr.

/Vincze Viktória. /

Ígéretem teljesítem megint jelentkezem
Ismét van egy szép emlékem
Sakkozni tanít a mamám
Ennek örülök igazán