Mennyi pojáca megannyi hordón
bőszen szónokol, mihez köze sincs.
Percemberekre  magyar csak legyints!
Én a kokárdám rég belül hordom.

Majd halkan lépj át ama éjszakába,
Mikor a Semmi ajtaját kitárja,
Ne zavarja lelked a porladó múlt,
Az erény, bűn belőled már rég kihullt,

Európa döntött és örökre.
Hazánkat szétszabdalta egykor.
Háborúba sodorva is, elvérzett,
Nemzeti mivoltunk, szinte odalett.

Ó nagy költője a nemzetnek
Hányszor támadsz fel
Hányszor temetnek
Talpra magyar itt az ideje
Hányszor tagadnak meg
Szívükből kivetve
Sírodat megtalálva
Hányszor sírnak, sírodat megásva

/II. Béke menet/

Elindulunk megint összefogva
Együtt könnyebb megmutatva
Elindulunk kéz a kézben
Magyar hősökre így emlékezve

Lengjen hát a magyar zászló!
Március 15. emlék osztó
Mutassuk meg, mi békére vágyunk!
A múlt hősei előtt is fejet hajtunk

Háromszínű rózsa, ez volt a neve
kezdetben a nemzeti kokárdánknak.
De tudod-e, hogy született eleve?
Nos, járjunk hát utána e talánynak.

Ködöt ettem nagy kanállal,

fényt ittam rá hat pohárral:

Angyalszárnyakról szólnék megint,
akkor is ilyen volt a tél, tudod e kislány,
nyakamba kaptam, egy hógolyót tőled,
de az ma már nekem is, rejtély és talány.

                          Egy választásra

Magyarország Isten erdejében
ezer éve kapitális nagyvad,
koronája aranyagancs.
Orvvadászok vágya sose lankad:
kell apránként akár, vagy egészben –
hordáiknak örök parancs.

Mintha csak látnám, ma is emlékezem:
1848 március tizenöt, egy kép előttem.
Élen Petőfi, Jókai, ifjak csapata halad.
A Pilvaxból léptek ki, havas eső szakad.

Komolyan lépnek, arcukba vág a szél;
Ők haladnak együtt, a nemes cél felé.
Hol elhaladnak, kinyílnak mind az ablakok;
A zord időben, mosoly fakad az arcokon.

Kettétört avas dió az elmém –
egy nagy, fekete madár törte szét,
amnéziát szív a semmi mellén,
s húzza le magához a törpeség.

Aludnék kicsit, az jó bolt:
aludni klassz, üde hóbort.

Nem ártok vele meg másnak,
csak leljen rám majd a másnap.

Kacag a fillér, gurul a forint
A vén Európa beteg már megint
Halmokban dobált lakáskulcsok
Zsebeiket tömik a bankok
Mi lesz veled Te szorgos nép,
Nem lesz otthonod, házad
Hova lehajtod árva fejed
Hideg és a nincs kopog az ablakon
Dolgoztál, de másé kis vagyonod
Földönfutóvá lettél, hisz nagy a világ!
De ez a világ nem a hazád !

Drága tavasz, már féve várok rád,
egy kicsit túl sok ez. Nem? Tulajdonképp mit képzelsz magadról? Ki vagy te?

Keserédes titkok őre maradtam
egyedül, rájuk aranyló ködöket
bocsátok, az Úr teremt, ember temet,
a csonthalom ropog mélyben alattam.

Kedves Zoltánok, ti vagytok a mai nap krémjei, de ne várjatok nagy hűhós köszöntőt. Mű hó sem kell, van igazi. Legyen elég, hogy gondoltam rátok