A tegnap más volt.
s az Ég, furcsa jel.

Eljött a június nagy melegével
Csipog a fészekalj élénk csicsergéssel
Szorgos rigószülő ételt serényen hordja
Legyen a kis rigóknak, nőjenek nagyra

Csodálkozva látom kicsi már a fészek
Kis rigók hirtelen megnőttek
Szorgos rigópár egymást váltogatja
Nőjön nagyra fütyürésző fiókája

Nem akartam, hogy így láss
Nem akartad, hogy úgy lássalak
Az emlékünk közös, más nem tudja
Megmarad örökké, miénk volt mindez.

Létezésed életet adott
Távolságod fogva tart
Megyünk tovább az utunkon
Dióbél királyfi fülemben cseng még.

Nagy fák erdejében Calaverasban. Az alagútfa kevéssel látogatásunk előtt ketté tört. A fa átmérője 319 centiméter. A törzsben alagút vezetett át. Most megpihenni lehet előtte.

Eljött a nyár, zimankós felhőkkel
Hol ragyogó nappal, késve kelővel
Aratásra kész a gabona tábla
Legyen bő termés Istenünk vigyázta

Búza tábla ring, érett kalásszal
Itt az ideje készüljünk az aratásra
Péter, Pál napja hív munkára
Aratásra érett a búza kalásza

Ó kedves mikor pirkad nálad,
fénycsík szeli ketté a keleti tájat,
mi az a csend, vagy nyugalom,
ahol veled lenne közös otthonom.

Köztes állapot az élet
Mezei István

.

Ez már "egészség," mert megszokássá válik

az állandó FÁJ. Vele élek én

Hegyek alján, dombok között
Sárga virág rám köszönt
Ragyogott a nap fénye
Mint a virág tükörképe

Ott jártam én pihenni
Hol a csend, s madár is üzeni
Szép a természet lágy ölén
Virág tenger intett felém

Madár dalolt fenyő ágon
Szellő suhant dúslombu fákon
Napsugár táncot ropta
Szorgos méh virágözönt látogatta

Ez a nyár is magyar maradt!
Ezer körbála gurulna aranytarlón:
aratás porától prüszköl a bárány.
Haragoszöld kukoricaszárra
árnyat borít a napraforgótányér,
szürkén rezzen a nyárfalomb…

Lehet, hogy újra felül kell vizsgálnunk mindent? Külön-külön

TIZENHÁROMSZOR

Tiborc kommentje ismét beletalált az igazságba. Tette úgy, hogy szavait - ahogyan szokta - tényekkel támasztotta alá. S hogy minden szavával egyetértek, annak egyik oka, hogy hajszál pontosan érintett vagyok az általa leírtakban.

Végigültem ma egy misét –
mondhatnád rá, hogy semmiség
és az érveim meg klisék…

   Hol volt, hol nem volt, éltek egyszer a kedves Tündérek, akik nem tudtak repülni. Szárnyuk az ugyan volt, de nem tudták használni. Egész nap táncoltak, vidáman léteztek, éltek szárnyak nélkül is tartalmas életet.
– Minek nekünk a repülés – mondogatták mindig, – ha gyors lábainkon bárhová eljutunk?

Elég! Mondtad, ha elfáradtál.
Elég! A lépcső, elég az emelet.
S a szatyor, ha telis tele van,
legszívesebben leülne veled.

A  küzdelem, megacélozza
zsigereidet.  Nem hagyod el magad,
és eljössz. ha kényszer nélkül is,
örök edzésben vigyáz rád agyad.