Kancsendzönga havas csúcsán
Ifjú MAGYAR mosolygott,
Meghódított egy nyolcezrest,
Néhány percig boldog volt.

Az egyik csak lop, fosztogat, a másik
elnézi, és mindenét oda adja,
van, ki a sötétre, árnyékra vágyik,
és van, aki fényre, melegre, napra.

A szél búsan bolyong a fák között,
pacsirták dala az ég alá száll,
elmaradnak a hegyek zúgásai,
csak a templomi csend mi értem kiáll.
 

„Beszélik azt is, hogy voltak ám olyan pásztorok, akik csoda nagy erővel bírtak, akik különbek voltak a többiektől. Értették még az állatok beszédét is, de tudtak gyógyítani meg rontani is. Valahol Ruszka meg Kelecsény, Nyarád meg Mocsár táján élt két ilyen pásztor, akik valahogy nem tudtak egymással megbékélni.

  Egy nap a béka elhatározta, hogy megnősül. Nem akárkit akart feleségül venni, hanem egy szépséges királykisasszonyt a közeli várból.

(Kép forrása: internet)

     A temetés utáni hetekben Annus olyan volt, mint az alva járó.

Hajnali égen libbenő szélben
zümmögő rétek illata száll,
ébredő házak ablaka nyílik
mosolygó kertek napsugarán.
 

  Mesélték, hogy valamikor régen Abarán a tehenek elkezdtek furcsán viselkedni. Nem akartak legelni, az istállóban sem ettek, és persze tejet sem adtak. Ha kihajtotta őket a pásztor a legelőre, csak futkostak össze-vissza, bolond módjára, és nagy hangon bőgtek. Mikor pedig behajtották őket az istállóba, mindenáron törtek volna ki a szabadba.

Hódításod elfogadtam,
Kínlódj értem, azt akartam,
Tudtam, én vagyok az álmod,
Hagytam minden titkom látnod.

Együtt ébredek jégcsapos eresszel.
Januári reggel, kérlek eressz el!
Tavaszi hónapok jöjjetek felém,
legyek végre túl már rossz kedvem telén.

Élnek bennük az izzó nappalok.
Forrón bújsz ölembe, nyakamba
kapaszkodsz, és dalol bennem a hangod.

Zúzmarás erdő mélyén
Nagy nyomorban
Összetákolt sátorban
Melegít a kutya a vackán

A háború bizony minden tervüket, számításukat áthúzta. Józsi is, és Annus is nagyon jól tudta, addig haza nem mehetnek, amíg  otthon háború van.

Pördül- fordul a napsugár az égen,
szivárványszív minden virág a réten,
szivárványszív minden virág a réten,
illatozik az egész mindenségen.

Amikor megfújta, szinte belénk sajdult,
mélabús szomorún szívfájdalmat jajdult.
Mozdulatlan megállt, döbbenetes arccal,
szobormerevséggé fagyott torz alakkal.
Tán cikázó villám sújtott most beléje,
testet – lelket tépő zsongással kísérve

   Valamikor régen, itt e mellett a híd mellett állt egy lombos fűzfa. Szomorú fűz volt, és különleges adottsággal rendelkezett. Könnyezett. Azt beszélték, azért hullatja könnyeit, mert valamikor nagyon régen egy villám vágott bele, de úgy, hogy a fa törzse megrepedt.

Holdfényben lépkedsz, csillan ösvényed,
csendesen dúdol benned a lélek,
szél hegedűjén lombok suttognak,
tóvize csobban égre hajolva.

Az idő tűnik, majd újra visszajő,
korhadt, avult lesz, ami ma friss és új,
szunnyadó magból az élet újra nő,
és a lét a napfénybe kiszabadul.