Csodás kék a földnek ege,
Békét ural minden perce.
Árpa érik zöld határban,
Muskátli ház ablakában.
 
Benn a házban képre nézek,
Dani bácsi, Ani néne.
Középen a nagy asztalnál,
Pucol krumplit, vöröshagymát.
 
Kemény a kezének ökle,
Bicska forog kőrbe-kőrbe.
Oldani nem kell a napot,
Rádióból szólnak dalok.

Ahogyan lelkemben mámor,
Apai hegedű rezgés,
Ugyanaz a mostohámtól,
A szép citera hang pengés.
 
Téli estéken vigadtunk,
Bátran egymással táncoltunk.
Felolvasását hallgattuk,
Ilyenkor oldottak voltunk.
 
Bezzeg mikor jött a tavasz,
Kezdődött a kinti munka.
Szigorú lett apánk hangja.
Nem lehetett senki lusta.

Édesanyám áldott lelke,
Apát is pótló munkával.
A sorsunkat egyengette,
Vágyott teljes boldogságra.
 
Özvegy férfi hat gyermekkel,
Kereste a biztonságot.
Anyukámmal emelt fejjel,
Kötöttek új házasságot.
 
Ott hagytuk a bús kesernyés,
Rezgő nyárfás otthonunkat.
Öleltük a sok testvérkés,
zengő-bongó jó sorsunkat.

Simulnak a kies tájba,
Piros tetők fehér falak.
Erdőn susog rezgő nyárfa.
Suttogó szél szárnya alatt.
 
Boldog évek élénk házban,
Két kis lármás lány gyerekkel.
Szőlőtőkék gyümölcsfákkal,
Ágat húzó bő terméssel.
 
Édesapám díszt faragott,
Kiskapura kerítésre.
Akkor újként fülhallgatós,
Rádiót alkotott szépet.

Fehér szárnyú békegalamb,
Milyen jó, hogy agyamban vagy,
Te adsz nekem nagy nyugalmat,
Neked adom bizalmamat.
Gondolatom veled szárnyal,
Oda, hol a fény nem árnyal.
Tisztán érintő sugárral,
Isten küldte igazsággal.
Gondolatom repül feljebb,
Fejet hajt az égi jelnek.
Ember légy te csak türelmes,
Akkor is, ha gonosz kerget.

Nő vagy és a legszebb virág,
Nélküled nincs földi világ.
Te töltöd be azt élettel,
És örök női szerelemmel.

Amikor ő rajong érted,
Ülteted párod szívébe.
Nyílik szerelem virágod,
Átéled az anyaságot.

Kisgyereked azt szereti,
Ha anya apa öleli.
Meséltek, játszotok vele,
Akkor boldog szíve, lelke.

A sziklás hegysor csodás látvány,
Mintha mesék országát látnám.
Csúcsokról leszáll a sok felhő,
Völgyben fátylat sző erdőn, mezőn.
 
Napfénye csillog a hegytetőn,
Magányos fa áll ott merengőn.
Magasban nincs aki megvédje,
Hiányzik több ág vihar tépte.
 
Tovább már nem nőttek felfelé,
Sűrű lombkorona ölelé.

Réten a sok virág,
bűvös napsugárban,
nyitotta a szirmát,
csábos illatárban.
 
Jönnek a bogarak,
futnak fel a száron,
méhek is itt vannak,
zümmögésük álom.
 
A lepkék táncához,
bódító muzsika,
lepkecsapat szálldos,
érkezik Zsuzsika.
 
Örömmel sikongva,
kezeit kitárva,
lábait kapkodva,

Menyasszony vőlegény ünnepi díszben,
Oltár elé vonul bársony szőnyegen.
Ó a menyasszony hófehér ruhája,
Borul a szétszórt virágok szirmára.
 
Pompás frakkban mellette a vőlegény,
Fehér rózsaszál feszül a mellzsebén.
A násznép sorfala között haladnak,
Csodás dicsérő szavakat hallanak.
 
Az orgonák hangja ekkor felcsendül

Péternek Pál a barátja,
összeférnek a naptárban.
testvérként is ez a nevük,
jönnek-mennek feszül mellük.
 
Az erdőbe máris mennek,
közel egy köz, oda vezet.
tűzrakáshoz kell a rőzse,
vagy ezer gally gyűlik össze.
 
Őz családdal találkoznak.
legelöl a vigyázó bak.
azt látja, hogy serénykednek,

Öreg fa egy élet regény,
Ráfigyelek nekem mesél.
Száz éve tata ültette,
Hogy ne legyen elfeledve.

Átölelem és megérzem,
Erőt ad és melegséget.
Jöhet ide őz eb vagy nyúl,
Megnyugszik itt, fülel,lapul.

Kezemben papír és a toll,
És most róla írogatok.
Sokszor letörölte könnyem,
Mikor az úton elestem.

Téli lehelet fonalak,
Hallhatatlanul rezegnek.
Álca mezején elhalnak,
Hajnali fagy már nem lelte.
 
Mikor telel a természet,
Jégcsap álom otthonra lel, 
Orgonasíp sorban ébred,
Végig az ereszalja telt.
 
Ha csikorog a hideg tél,
Család este a szobában.
Rájuk fér már a pihenés,
Ki-ki meleg kuckójában.