Időkapuban a jelfény,
Valahol ott a mindenség.
Csillagpor út oda vezet,
Ki oda megy bátor lehet.

Nagy varázslat alá esik,
A jelenből elvihetik.
Rágondolunk a múltunkra,
Villanó fény máris húzza.

Látom kisgyerekként játszom,
Velem van minden barátom.
Hallom szól anyukám hangja,
Tárva vár ölelő karja.

Narancssárga nap korongja,
Hortobágyot beragyogja.
Pusztaságát kémlelgeti,
Nemes darut benne leli.

Fényével el varázsolja,
Ő a nyakát nyújtogatja.
Kinyitja a kecses szárnyát,
Napoztatja minden tollát.

Ikszben áll a hosszú lába,
Kedvesét e pózban várja.
Érkezik mert megígérte,
Gyönyörködhet reá nézve.

Kék az ég felhők foszlanak,
Itt van a nyár ragyog a nap.
Bokor levél benne fürdik,
A termése incselkedik.

Kertben sétál a kis Ottó,
Mikor izzik már a bogyó. 
Meg is szólal- de aranyos-
Megérinti érzi langyos.

Nagyi is jön már utána,
Szed belőle uzsonnára.
-Kis szőlő-kérdi a kicsi.
Válaszol nagyi - ribizli.-.

Árnyas erdő a nagy csendben,
Sejtelmes nyugalmat áraszt.
Csak madarak csicseregnek,
Felelnek vigan egymásnak.

Tisztás szélén  szelíd őzek,
Anya és a kis gidája.
Illenének mesehősnek,
Oly kecsesen büszkén állnak.

Friss fű illata csábító,
Éhes kicsi legelészik.
Virágillat  mámorító,
Mama már a tájat nézi.

A falusi kertek alatt,
szikrát szóró napsugarak.
Lassan házak mögé bújnak,
az árnyékok fátylat húznak.

Virágzó fákat még érint,
illatos mámorban fénylik.
Mint menyasszonyt simogatja,
melegével elringatja.

Házak felett a kémények,
büszkén állnak és kemények.
Ők még a napban strázsálnak.
onnan messzire ellátnak.

Felkelt a nap újabb remény,
Sugarával villan felém.
Virágzó fák ága között,
Szívembe is beköltözött.

Ereimben lángja lobban,
Ettől érzem magam jobban. 
Fénysugarak tovább jönnek,
Izmaim is feltöltődnek.

Minden amit elterveztem.
Új erővel végezhetem.
Teremtőmnek hálát adok,
Megköszönök minden napot.

Ráró ló kikötve
zab az eledele
ilyen nagy esőben
szárnyra kél a rege.

A jókedvű betyár
mulat a kocsmában
szól a dal mert már
teli tarisznyája.

Feje fölött forog
fanyelú fokosa
öklére nem gondol
most a táncát ropja.

Fehér ing és szoknya
fergeteges, forog
és lobban a gyertya
sarkantyúja kopog.

A kertek fái rózsaszín színpompa,
Fürdeti a lágyan langyos napocska.
Ontja sugarát a fényével éltet,
A ház népe virágillatra ébred.

Ablakhoz hajlik a barackfa ága,
Tükrében nézi mily szép a ruhája.
Röpülnek is a zümmögő méhecskék,
Virágport kapnak az éhes kis bibék.

Törött szárnyú angyal lettem,
Elvette tőlem a kaszás,
Kit én eddig védelmeztem,
Mit ér az életem ma már.

Kellék nélkül egy nő vagyok,
Fájdalom gyötri a szívem.
Mert már csak arra gondolok,
Hogy velünk ezután mi lesz.

Az erdőszéle illatár,
Rajta ül meleg napsugár.
Lila szirmok delej alatt,
Illatfátyol tőlük fakad.

Sűrű erdő kőrbe ölel,
Lombjaival üdén zöldell.
Leveleket ringat a nap,
Sugara ér földet avart.

Simogatja lánynak arcát,
Cirógatja zöld kalapját.
Hosszú haját szél kócolja.
Suhog a bő hosszú szoknya.

Azt mondja a néphagyomány,
Kútról való locsolkodás,
Régi magyar népi szokás,
Lányt védi, ne érje rontás.

Varázsol termékenységet.
Ha feltűnnek a legények,
Lány a házukból kiléphet,
Vödörrel öntik keblére.

Egyik-másik makacskodik,
Kettőnek kell odahozni.
Nem ússza meg, sikoltozik,
Mikor vízzel nyakon öntik.

Itt a tavasz pillanata.
Melegít a napsugara,
Elolvadt már a hóbucka,
Árnyékot vet a kopasz fa.

Rajta még itt ott falevél,
Talán még zöld ruhát remél.
Parti sétány kemény földje.
Frissen festve kissé zöldell.

Itt-ott még avar takarja,
Félálomban még szunnyadva.
Rajta egy őz sétál, megáll,
Figyel, valaki erre jár.

Méreg rág, rég emészt,
gyógyítás el sem ér.
A tenger bús, fázik,
tükörré nem válik.
A felhők feketék,
tág térben szürkeség.
Vészjósló madarak,
szabadon szárnyalnak.
Hangjuk csak vijjogás,
nem jön már vitorlás.
ne siess haza még,
óriás a veszély.
Ha majd tisztul a lég,
kékké válik az ég.