Vonultak hónapokon éveken át,
megvívni egy harcot, egy bősz csatát,
szemtől szembe küzdöttek hősként bátran,
sokan haltak csúf halált csatában.

A királyért dicsőség küzdeni,
lábat, kart, egyebet elveszíteni.
Még nemességet, vagyont is szerzett,
ki a harctéren bőséggel vérzett.

Nagyapám egy faágat faragott,
apró mintákat karcolt, vésett bele,
lábánál a puli vigyázta,
ő volt a füle, és a szeme.

Ha vakkantott, valamit nagyon figyelt,
nagyapám fejével felé biccentett,
a kutya boldogan felugrott szaladt,
és már terelte is, aki meglépett.

Bujkál, álcázza a csalást,
nem hoz mást csak vad harapást,
új bundában áll a nyájba,
így mar társai húsába.

Leplezi magát, halált oszt,
mosolyog, fogát nem látod,
nem sejted, hogy báránybőrben,
farkas lakik, kíméletlen.

Köztünk él és gátlástalan,
orvul támad zavartalan,
már késő ha felismered
nem barátod, ellenséged.

Hol van a megértés, a tolerancia?
Helyette mi van? Csak vad arrogancia!
Hova lett a kedvesség, hova a jóság?
Jött helyette rosszindulat és bunkóság.

Udvariasság, mostanra Isten veled!
itt vannak világunkban a szemtelenek!
Lökdösődés, rúgás, helyedről kitúrás,
elűzött minden kedvességet, kultúrát.

Ha egyszer óriás lennék,
a tengerek térdig érnének,
sziklák ha rálépek,
kavicsként szöknének.

Apró pontok a napfényben
nagyvárosok a térképen,
odafentről úgyse tudnám,
ott járok-e vagy egy tanyán.

Ha sétálnék, szaladnék,
sok mindent eltaposnék,
magas torony dőlne össze,
fa sem lenne más, csak rőzse.

Aranyló esti játékok
gyülekező bárányfelhők,
kicsit már hosszabb árnyékok,
learatott búzamezők.

Már meglengette szárnyait az ősz,
eltűnődök, miért oly sietős?

Versenyeznek a holnapok,
a naptár lapjait nézem,
még egy kicsikét várjatok,
az őszre nem vagyok készen.

Az idő hónapokat elsöpör,
minden évszakban újra üdvözöl.

Talpam alatt kis kavicsok,
lassan járok, már nem futok,
rálépek egy éles kőre,
nagyot ugrok messze tőle.

Talpam alatt finom homok,
tenger parton vizes nyomok,
pár perc múlva már nem látod,
azt sem tudod, merre járok.

Simogat a puha pázsit,
ha megázik, lábam fázik,
nap szárítja, melengeti,
hideg lábam ölelgeti.

Mielőtt véget ér a zene,
egy utolsó táncot még,
mielőtt a köd betakar,
és ideér, a rémisztő vég.
Ha időm bőven lenne,
tán elszaladnék,
vagy a vízesésben,
elbújhatnék.
De már hallom a hangot,
valaki csak arra vár,
hogy erőm elhagyjon,
és táncom ideje lejár.
Fel még nem adom,
muzsika szól fülemben,

Annyi szót adott Isten,
annyi nyelven beszélünk,
oly sok hang van a szívben,
egyet miért nem értünk?

Kirepül a világba,
sok, sok bántás és harag,
vagy foglalva imába,
kérő, vágyódó szavak.

Érteni a másikat,
nem függ a nyelvtudástól,
csak a mondott gondolat,
finom, halk dallamától.

Erdőben a magaslesen,
egy ember ül türelmesen,
várakozik mozdulatlan,
levegőt vesz, azt is halkan.

Hallgatja a légy zümmögést,
minden apró kis rezdülést,
puskája már letámasztva,
készen arra, hogy felkapja.

Figyeli, a csendes erdőt,
a lágyan susogó szellőt,
de ha tudná, fütyörészne,
mind ott várnak kilövésre.

Valamikor hatalmas voltam, erős,
mozdíthatatlan, akár egy kő erőd,
parton, napfényben békésen hevertem,
viharon és jégesőn csak nevettem.

Az idő mindenkihez oly kegyetlen,
vastag kőruhám szép lassan levettem,
aztán eltelt sok, tán ezer esztendő,
elkoptam, elfogytam, én a rettentő.

A szerszámos láda egyik tágas rekeszében lakott a legényfogó.
Nem régen szerezte szorgos fogómunkával magának ezt a lakájos kis zugot.
Egy ideig jól is érezte magát, azonban, egyszer csak beleunt az egyedüllétbe, szeretett volna találni magához illő társat.
Pont akkor éppen, nahát, átment hozzá a szomszéd rekeszből az öregfogó, hogy kérjen pár kihúzható szeget kölcsön.

Egy csillagos éjszakán, útra kel egy árny,
maga sem tudja talán, hol és merre jár.
Zokognak a földön, siratják a szélben,
ezer gyertyát gyújtanak érte az égben.

Lámpással kezében, az utat kereste,
de hiába, csak végtelen volt előtte.
Nem látja senki, mérhetetlen bánatát,
nem hallja senki bús, szomorú jajszavát.

A parton ült és a kompot várta. Sapkáját a szemébe húzta, mert öreg szemét már zavarta a vízen megcsillanó fény.
Naponta megtette ezt az utat, mert lánya a családjával a túlsó parton lakott, hozzájuk ment.
Sokszor hívták, hogy költözzön át, de az igazságot nem mondta el nekik.

Serpenyőjébe rakom dolgaimat,
a jókat, szépeket és a rosszakat,
sok éve már, hogy gyűlnek a kupacok,
de csak ide és oda rakosgatok.

Hogy döntsem el néha, mi hova kerül,
ha a szándék kicsit félresikerül?
Vajon melyik lesz később a nehezebb?
Melyik húzza jobban le a mérleget?

Eldönti a jövő, a múló idő,
végül hova is billen a serpenyő.

Az úton remeg a levegő,
olvadt aszfaltcseppek csillognak,
aki teheti nem jön elő,
örül a hűvös otthonnak.

Az elszáradt fű sárgán zörög,
rajta bágyadt szöcske ciripel,
a magasban egy madár köröz,
reméli valamit kiszemel.

Árnyat adó lombok alá,
igyekszik ki úton halad,
fagylaltozik egész család,
jól esik a hideg nyalat.