Ledöntve a tető,
bár állnak a falak,
a régi kis házból,
még éppen hogy maradt.

Furcsa az udvar is,
hiányzik a nagy fa,
amely egész nyáron,
az árnyékot adta.

Maradék romokon,
ott egy áll egy öreg szék,
úgy tűnik én ültem,
azon még nem is rég.

Lassan megy körbejár, rezeg kicsi kontya,
elakad néha kezében a botja,
tétován keresgél, nézelődik,
valakire vár, ez tükröződik.

Magától kezdi mesélni dolgát,
esküvőre készül, várja a lányát.
Még sose volt nála, messze lakik tőle,
most lesz jó alkalom, unoka esküvője.

Velem van a nappalokon,
követ ha rám süt a nap,
és a fényes holdsugárban,
vagy égő lámpa alatt.

Kicsi lesz vagy éppen nagy,
fény adja az erejét,
minden esti sötétségben,
elveszíti életét.

Függöny mögött gyertyafényben,
mesélni lehet vele,
tágra nyílik úgy mosolyog,
kicsi gyermekek szeme.

Köröttem csillagok, tejúton
lépkedek,
hallgatják a dalomat, apró
mécsesek.
Ezerszám az égen, ballagok a
fényben,
egy egész világot, ölelek az
éjben.
Mindegy merre megyek, el is
tévedhetek,
bár száz újabb csillag úgyis tovább

Mozdulnál, de hova mennél,
idő és pénz foglya lettél,
béklyóban a kezed lábad,
mindig van ki dróton rángat.

Tartja tested el nem ereszt,
akkor is, ha épp nem vezet,
meg vagy kötve, bár nem bilincs,
szabadságod régóta nincs.

Egy éve már itt vagy velünk,
örvendezteted a szívünk,
nap mint nap már csak azt várjuk,
angyal arcod mikor látjuk.

Ha ránk nevetsz, elolvadunk,
te vagy a mi kis csillagunk,
bármennyire elfáradunk,
egy kicsit még veled mászunk.

Gondolkodik hogyan, merre,
mi az, amit leüthetne,
beleszív a cigijébe,
táblát nézi megigézve.

Harapni lehet a csendbe,
van-e lépés, mi jó lenne?
Végül mégis egyet mozdul,
apró gyalog így megindul.

Csak fekete és a fehér,
szemben áll a két ellenfél,
harcot vívnak velük kezdik,
gyalogok a vezért védik.

Fájó szívem borzasztóan zakatol,
nem tudom, hogy velem miért vacakol,
mi az, ami hiányát úgy megérzi,
hogy nem akar a helyében elférni.

Nyugtatgatom, csitítgatom magamat,
ne zakatolj, megoldom a bajodat.
gondolkodom, neked hogyan segítsek,
mi hiányzik az én kicsi szívemnek.

Hívj, ha hiányomat érzed,
ha kell, hogy menjek el érted.
Hívj, ha régen nem láttál,
és soká, csak reám vártál!

Hívj, ha csak úgy kellek,
mert ezt kívánja a lelked.
Hívj, és én megyek utánad,
bárhol légy is, vigasztalnálak!

Szia csirke, de jó látni,
egy kicsikét megszaglászni,
látom te még nem félsz tőlem,
ezen kicsit meglepődtem.

Szép a tavasz, úgy süt a nap,
hamar kapd össze magadat,
mellesedjél, combosodjál,
engem te így vissza várjál.

Nyárra gyorsan nőjél nagyra,
aztán gyere ide újra,
akkor megint megvizsgállak,
jó leszel-e vacsorának.

Szerettem volna elmenni,
egy hosszú utat megtenni,
látni különös világot,
hol legszebbek a virágok.

Szerettem volna repülni,
a földet körbe kerülni,
madárként látni tájakat,
megnézni ősi várakat.

Szerettem volna szaladni,
örökké nálad maradni,
ott van számomra menedék,
azt se bánnám, ha meghalnék.

A lemenő napban még utoljára,
megnézte a várost, a folyót,
a szellő bele kapott szoknyájába,
simított rajta egy biztatót.

Bíborral, narancsal intett
búcsút,
utolsó sugarát felvillantva,
a hídról látta a kiskaput,
szinte ott volt karnyújtásra.

Színes szőnyeg terül a fák alá,
szél rajzolja naponta új mintáját,
faágán búsan nézi egy madár,
ő is elveszítette szép gúnyáját.
Az ősz hangolja vihar gitárját,
megvadult szellő vágtat lánctalpakon,
nyitja már a tél álmos pilláját,
így válik bősz vaddá a domboldalon.
Ködfátylak szállnak bús álmatagon,

Kinek sok van, kinek kevés,
vagy éppen csak pont az elég,
van ki rakja nagy halomba,
reszket érte, ki ne adja.

Beosztani, számolgatni,
fizetésnap sóhajtani,
végre van az ételére,
vagy éppen a gyógyszerére.

Van ki szórja, bőven folyik,
van olyan, ki adakozik,
mindenkinek más a fontos,
ha gazdag, vagy éppen rongyos.

Ha falevelek borítják a lépcsőt,
szélnek hívjuk a lengedező szellőt,
a forróságot felváltja langyos nap,
a nyár tovatűnt, az ősz már itt maradt.

Fények játszanak délután árnyakkal,
szél száraz levéllel, kócos hajammal,
kabátom nyújtózkodik, hogy kivegyem,
vége van a nyárnak, már nincs kegyelem.

Mi kell az embernek, hogy boldogan éljen,
meglássa mi szép lehet a kopár bércen,
tudja szeretni az eső kopogását,
vagy a nyári nap égető forróságát.

Miért csodás az erdő rendje, törvénye,
egy finom forró kávé csorba bögrébe,
vagy a folyó csendes, békés csobogása,
mi víz zoknit rajzol körbe a bokámra.

Az égben van egy kis sziget,
ahol már senki nem siet,
mert a lélek itt névtelen,
és már látszik a végtelen.

Vissza nézhetsz utoljára,
elmondhatod ezerszámra,
imáidat, könyörgésed,
kérheted az üdvösséged.

Ha majd a kaput átléped,
utolsó lapod kitéped,
a hídon félve lépkedtél,
tudni fogod, hogy végeztél.

Hajósok a tengeren,
hiányzik az otthon,
mikor csendes éjjelen,
holdfény ül víz fodron.

Halk hangot hoz a szellő,
mesés hangja vízbe csal,
csilingelő csengő,
gyönyörűség ez a dal.

Nem hiányzik már a part,
énekével elvarázsol,
mindörökre fogva tart,
érte te is elkárhozol.