Ne vágjátok le szárnyaim,
szállni akarok, repülni,
tavaszi széllel az égen
csillagokat kerülni.

Ne vágjátok le szárnyaim,
nélkülük mi lesz velem,
lábam sárba ragad,
alattam mély a verem.

Ne vágjátok le szárnyaim,
mert elhallgat énekem,
megnémul a szám,
megbénul két kezem.

Nap mint nap döntenek,
mi a jó, mit lehet,
lehet-e valamid,
lehetünk valakik?

Helyettünk sorsunkról,
munkánkról, dolgunkról,
mit ehetsz, mit tehetsz,
meddig és hol lehetsz.

Döntenek pénzünkről,
a saját létünkről,
egész világunkról,
és minden álmunkról.

Felfordulás, fejetlenség,
jellemző most világunkra,
kuszaság és rendetlenség,
hol van most a világ ura?

Átlátni ezt lehetetlen,
igazságuk el van rejtve,
az ember oly tehetetlen,
maradna, vagy messze menne.

Teremthetnél Uram békét,
rendet e kerek világban,
a fájdalmas évek végét
oly sokan kérik imákban.

Egyszer megírom utolsó versemet,
bezárom könyvemet és a lelkemet,
többé már nem mondom el senkinek,
szám néma lesz és jéghideg.

Leteszem tollam, vagy messze hajítom,
mit akartam, rajta van hófehér papíron,
kiírtam magamból minden rímemet,
bánatot, örömet, szörnyet és rémeket.

Szabadnak születtél,
de összekötve kezed,
megmondják merre mész,
hol is van a helyed.

Leveszik, dolgozhatsz,
kicsit jöhetsz-mehetsz,
de majd egy újat kapsz,
régi rozsdás helyett.

Nézik az életed,
mennyire vagy hasznos,
hozod a terveket,
nem nyomnak a falhoz.

Törtem már félbe, keresztbe és hosszába,
tapostak lelkembe, döngöltek a sárba,
hittem hízelgőnek, mézes-mázas szónak,
süllyedt is velem pár elkorhadt csónak.

Rózsaszín felhők nem kísérték utamat,
csak a szél borzolta kócosra hajamat,
fejemet nagy ritkán megsimogatták,
életem vitorláját kifordították.

Lehullt száradó levél,
őrzi az erdő rendjét,
bár talpam alatt ropogásuk 
megtöri templomi csendjét.

Korhadó rönkök állják utamat,
ne menj tovább, ne zavard,
talán ezt üzenik, suttogják,
hisz költenek a madarak.

Harkály küldi az üzenetet,
messze hallik kopogása,
válaszol egy vadgalamb
és a lombok susogása.

Egy halk hangot hallok,
suttogás a légben,
tán a bárányfelhők,
fenn a magas égben?

Nem lelem forrását,
bárhová is nézek,
hisz egyedül vagyok,
ez csupán a lélek.

Hallgatom mit mondhat,
mi lehet oly fontos,
de nem értem szavát,
olyan halkan suttog.

Térdre hull a gyáva,
életéért könyörög,
de ha megfordulsz,
rögtön hátba döf.

Megkegyelmeztél neki,
de elveszi életed,
benne az irgalom 
magja sem szendereg.

Kétszínű és hamis 
minden tette, szava,
rosszindulattal tele 
szépen szóló dala.

Világra jöttünk mezítelen,
azután felruháztak,
gondolatokat, szavakat
adtak útitársnak.

Tanítások és tiltások
kísérték el életünk,
megfogadtuk gyermekként,
de lassan már ébredünk.

Nem volt minden igazság,
de az volt a törvény,
sodort bennünk védtelen
a megszokott örvény.

Tervem volt már sok ezer,
kergettem is álmokat,
rugdostam kavicsokat,
vagy görgettem sziklákat

Úsztam szemben az árral,
vagy csak sodort az élet,
tótágast állt néhányszor
bennem a hívő lélek.

A forró nyárban,
hajnalok hűsítenek,
akkor álmodom.

Ha nem tudsz úszni,
mindegy, hogy mekkora
hullámok vannak.

A játszótéren
kavicsot keresgélek,
unokám várja.

Nyitott ablakom,
madarak ébresztenek,
sajnos fél négykor.

Tomboló nyárban,
munkahelyen a legjobb,
klíma működik.

Egymás mellett plédek, törülközők,
vízben boldog hűsölő fürdőzők,
színes úszógumik, száll a labda,
itt a környék apraja és nagyja.

Kisgyerek ül apja barna vállán,
édes dinnyelé csurog az állán,
kacagva szaladnak be a vízbe,
játszanak, repíti fel az égbe.

Csomagom pakolom,
messzire utazom,
kattogó kerekek
zenéjét hallgatom.

Jegyem a zsebemben,
lesz még pár állomás,
a tájban elveszem,
nem sok a változás.

Halad a vonatom,
döcögünk monoton,
kerekét hallgatom,
ütemét kopogom.

Megállunk, kiszállás,
tömeg a peronon,
új vonat, átszállás,
csomagom pakolom.

Kedvelem a nagy hegyeket,
égbe nyúló szirtjeiket,
tetejére felhő, ha ül,
táncol a nap, elmenekül.

Kedvelem a nagy hegyeket,
köztük járó friss szeleket,
könnyet kicsal, arcot pirít,
nyári napon sétálni hív.

Kedvelem a nagy hegyeket,
felette a kéklő eget,
ha tó tart egy tükröt néki,
benne magát büszkén nézi.

Elsötétedett az égbolt,
a felhők már gyülekeznek,
az üstdobok a távolban
egymást váltva dübörögnek.

Sötétre vált a tó vize,
a part köveit csapkodja,
egyre zordabban fúj a szél,
villám a vizet karcolja.

Szaladnak a vad hullámok,
a kis hajónak sietős 
minél előbb találnia 
egy biztonságos kikötőt.

A délután döngicsélős melegében,
egy vén diófa árnyas rejtekében,
egy szó, egy kép súg egy gondolatot,
hoz a szellő egy fuvallatot.

Hinta lógott öreg kinyúló ágán,
kacagtam, ahogy hintáztatott apám,
nem féltem, ugyan mi bajom lehetne,
két keze úgyis mindentől védene.

Eső esik, nézem az eget,
felhők mögött a nap integet,
festi az ég íves kapuját,
város fölé színes aurát.

Gyerekek nevetnek feléje,
megigézte őket szépsége,
szebbé tette a borús napot,
varázsolt vidám hangulatot.