Ha összeroppan világod, nem bírja terhét,
emeld akkor is magasba szemed,
lelkedben kioltatlan forróság táncol,
szorítsd össze akkor is kezed.

Egyik lábad a másik után,
járj, keresd meg a helyed,
de ne higgy senkinek,
ez a világ akkor is tied.

Vitorlás ring a vízen,
a nap körbetáncolja,
de homlokát mérgesen
egyszer összeráncolja.

Maga elé húz felhőket,
talán, hogy megvédjék,
vagy csak viccelődik,
hogy a tavon féljék.

Vihart ígér, szelet kavar,
csapkodnak a hullámok,
a parti jelzőfények,
kacsintgató villámok.

Minden nap egyformán telt, kiment a sziklákhoz, és nézte a tengert. A lágy hullámokat, a csillogó vizet, a távolban lágyan felszálló párát. Reménykedett még mindig, hogy felbukkan az a hajó, ami már egy éve eltűnt.

A tábortűzből szikrák,
az izzó fahasábok
mesélik a történetet,
mit álomként látok.

Vastag subájában ül az öreg juhász,
birkanyájra mellette a kutyája vigyáz,
kezében egy faág, azt farigcsálja,
lassan kialakul késével mintája.

Próbálom megfejteni, tudni a titkot,
ami valahol jól elzárva pihen,
de nem azt, hogy miért így nézek ki,
sem azt, hogy a hajam miért ilyen.

Vajon hol van bennünk a lélek,
hova rejtette a teremtő?
Az agyból, vagy a szívből,
honnan vehető elő?

Hogyan áll egy árnyék, mit susog a szél,
tenyeredben a redő jövődről mesél?
Jelek az égen, jelek a földön,
jók-e, vagy rosszak, vajon ki döntsön?

Érted vajon a némát, a csendes perceket,
te tudod, mi igaz, mi csak képzelet?
Kérdezz meg egy bölcset, hallgasd a tanácsát,
talán veszed majd finom adását.

1. Stefan a házzal szemben, a járdán állt. Az épület ismerős volt, de az ablakokat már kicserélték, az erkélyen virágok zöldelltek, a nagykaput pedig átfestették kopott szürkéről barnára. Valamikor a kilincset is alig érte fel, most pedig egy ősz, kissé hajlott hátú öregúr volt nyakkendőben, zakóval a karján. Ekkor nyílott a kapu, és kilépett rajta egy lány.

Hogy valami vidám legyen e napon,
a lógó eső lábát gyorsan elkapom,
felülök egy puha felhő tetejére,
körbenézek, hol is van a világ vége?

Táncolok a napsugárral polkát,
meghúzom a holdnak lógó orrát,
csillagokat dobálok a földre,
befestem az arcomat most zöldre.

Ha sírnod kellene, akkor is nevess,
arcodra kemény álarcot növessz,
úgysem érdekel senkit a bánatod,
kárörvendők gúnymosolyát így nem láthatod.

Többen vannak irigyek, mint kedvelők,
hátad mögött kibeszélők, nevetők,
mutogatnak, ha nem figyelsz oda,
fordulj el tőlük, nem kell a sok ostoba.

Odovába készülök,
nagyfiú lettem,
zsebembe pár papírzsepőt
biztonságnak tettem.

Kaptam egy szép papust,
zende is van rajtam,
reggel még egy pingallót
elrepülni láttam.

Itthon hagytam a dendét,
megvárja, míg jövök,
mellette az efo
figyel rá, mert köhög.

Betolakszik a múlt, a jelent piszkálja
az elme mély bugyrából az álomvilágba,
minden sóhaj, minden újabb gondolat
tekeri az elveszített fonalat.

Az emlék, mely nem hagy nyugodni,
az éjszakát kergeti, hajnalig tud suttogni,
követeli, hogy hagyd el a jelent,
mert az neked semmit nem is jelent.

Kicsi fészek eresz alatt,
benne sárga csőrök,
közelében faágain
ott ülnek az őrök.

Vigyázzák a fiókákat
gondos madárszülők,
a környéket, háztetőket
folyton felügyelők.

Dolgoznak és hordják
a finom eleséget,
legyen bármely kicsi a száj,
annál jobban éhes.

Jóslatok, jövendölések
borús jövőt festenek,
pokol bugyrát ígérik 
az itt maradt lelkeknek.

Komor felhők az égen,
sivár lesz szép világunk,
sokáig nem látunk napot,
elhervad a virágunk.

Torkodat levegő fojtja,
por marja a szemedet,
nem lehet elbújni tőle,
szorítja lélegzetedet.

   Dávid bácsi egyszerű ember volt. Ha valaki arra ment, ahol lakott, ezeket hallotta tőle: A varnyak egyék meg ezt a meleget! Gyün az esső! A szemeszőre hétszentit, már megint nem talál be a Riska!

Sánta lábán félretaposott cipő,
karcos szemüvegén nyomot hagyott az idő,
kopott kabátja vállát húzza,
látszik az élet ütötte, rúgta.

Mosolyog, ha hozzá szólnak,
hálás minden kedves szónak,
megkérdezi, mit segíthet,
viccet mesél, megnevettet.

Fürgén szedi lábát az idő,
repülnek a hónapok,
oly gyorsan lesznek
holnapból tegnapok.

Az öröklét ígérete
megbocsájtja sietségét,
letörli homlokáról
gyöngyöt hozó verejtékét.

Az emlékek takarója
már rongyosra szakadt,
a régi tűz is kialudt,
hűlt hamu maradt.

Pók szövi ezüst hálóját,
denevér lóg az ereszen,
kutyák ugatnak az udvaron,
én a holdat kémlelem.

Rám szól egy bagoly,
talán zavarom,
pedig a holdat
biztos nem takarom.

Néha lehull egy csillag,
nyomot hagy az égen,
pillanatra látom,
lélek ül a fényben.

  A függönyök még be voltak húzva, egy kicsi résen keresztül nézte, ahogy a zsúfolásig megtelt nézőtéren beszélgetnek, helyezkednek, mindenki keresi a legjobb rálátást a színpadra. Julie izgult, szinte az egész város itt volt. Pisszegtek neki, hogy foglalja el helyét, gyorsan leült a karosszékbe, kezébe vette a hímzőrámát, és elhúzták a függönyöket.