A táj kihalt, egyedül ballagok,
üresek az éjszakák, hűvösek a hajnalok.

Lassan feljön egy új nap,
az éjjel,
valahol, most is gyertyák gyúltak.

Visszanézek, utamon csak árnyékom követ,
hallom távolban elhúznak egy sírkövet.

Oly üresség van bennem,
fekete kabátot kellett vennem,
hogy testem a földre árnyékot vessen.

Mint pillangónak repte,
egy nyári napfényes este,
oly könnyű járása,
s gyönyörű a teste.

Vágyra hív arcának mosolya,
s keblének ringása,
közben megbolondít csípőjének ingása.

Én mondom, e világon nincs mása!

Elmennek, akiket szeretünk,
s utána már nem oly őszintén nevetünk.
Eszünkbe jut majd sok kép,
egy ismerős mosoly, mely oly szép.

Elmennek, akiket szeretünk,
s ez ellen semmit nem tehetünk.
Marad a sok emlék, mikkel kezemben úgy feléd mennék.

Megmarad egy ismerős illat,
mi még a közelséged hitében ringat.

Ülök egy vonaton, épp a lányom felé utazom.
Kinézek a tájra, melegség jár át, ahogy vár már a Drága.
Zakatolnak a sínek,
fejemben kavarognak a rímek.
Elhalad utam sok szép tájon,
hogy megöleljem, már én is nagyon várom.
Közelségére mindig vágyom,
akár télen, akár nyáron,
hisz
ő az egyetlen, drága kislányom.

Egyszer az időnek meg kellett állni,
nem tudott már tovább szállni.

A saját fogságába esett,
egy vekkerből, mi nem járt,
csak kifelé lesett.

Megtanulta, mi az csak várni,
s egy órásüzlet kirakatában tétlenül állni.

Az utcán sem történt semmi,
hisz állt az idő,
ott sem haladt senki.

Eljön hűvös szelek szárnyán,
novemberi éjnek táján,
minden csillog tőle, mint a márvány.

Ahol fehér lován halad,
zúzmara lesz lépte alatt.
Hirtelen ködös lesz,
s megdermed minden,
vacog a szív is itt benn.

Csend honol a folyó felett,
élettelen lett a táj,
nem vijjog a sok sirály.

Látom már a zöldeket,
égi könnycsepp öntözi a földeket.
Kizöldül a tisztás, a domb,
a nyíló virágokon méhecske dong.

Várom a tavaszt,
mikor mindenhol rügyet
s virágot fakaszt.

Érzem a lágy, simogató szellőt,
oly szép, mikor a napsugár áttöri a felhőt.

A tél búcsúzik, s zokog,
völgyben a patak csendesen csobog.

A szegény ember megbecsülte,
nélküle csak az éhség volt, mi nem kerülte.

Otthon éhes szájak nyúzták,
ekéjét nagy ökrök húzták.

Vetett földbe érte magot,
mit előző évről gondosan elrakott,
ha majd kikel, látja a napot.

Aztán évközben naphosszat csak kapált,
mígnem az éj sokszor leszállt.

Most kell, hogy szerelmesen dalolj,
s e dallammal szívemig hatolj.

Most kell, hogy selymes szoknyád fodrait lengesd,
s közben szívem gitárján, lelkem húrjait pengesd.

Most kell, hogy idebújj hozzám közel,
mint mikor pirkadat után a melengető napfelkelte jön el.

Életemben Rád oly sokat vártam,
közben szép lassan,
szinte észre sem vettem,
s szívem kősziklába zártam.

Miközben csak magam elé néztem,
neved milliószor a kősziklába véstem.

Könnycseppek peregtek a homokba,
mialatt ott hevertem romokba'.

Egy reggel aztán kis szellő jött, simogató, lágy,
s szívemnek kőfalán lyukat ütött a vágy.

Ha felnyitod e könyvet,
láthatsz majd sok oldalán megszáradt könnyet.

Fedele kopott, vaskos, kemény,
de belül tele lesz szeretettel szegény.

Nem tudom, egy kis novella lesz-e, vagy jó hosszú regény,
hogy utóbbi,
azért szívemben ott él a remény.

Lesznek benne szép, színes oldalak,
életem, mikor napfényben, gyönyörű virágos réteken haladt.

Egy pillanat minden, az idő pereg,
közben sokszor a szív megremeg.

Csak úgy repülnek a napok,
s velük az évek,
egyszer a temetőben találkozunk megint, félek.

Nappalok után újra éjek.
Vajon van még mit reméljek?

Peregnek a percek,
kint az erdőn, a lábam alatt vizes talaj serceg.

Elkísér majd az egész életben,
s ha elhagy, az sem lesz véletlen.

Ott lesz veled ugyanúgy, egy virágos réten, a szerelemben,
mint a gyászban, egy hideg veremben.

Megfogja majd két kezed,
s a bajból a kiúton így vezet.

Lesz, hogy majd felcsillan, máskor úgy érzed, elszáll.
Pedig hidd el, akkor is, valahol rád vár.

Az erdőn, a földön hevertem, felnézve,
kezeim közt hideg nyirkos falevelekre leltem,
lehet,
fejem valami kőbe bevertem.

Arcomon is falevél, mert az avarba süllyedt,
nem tudtam, hirtelen hová meneküljek.

Nem tudom, hogy kerültem oda,
gondoltam, biztos levetett hátáról életem lova.

Azóta szomorú a tavasz,
s más a nyár is.
Halványabb még a napsugár is.

Azóta üres a nappal,
s álmatlan az éj.
A szív azt súgja,
boldogok ott fent, ne félj.

Azóta szomorúbb az ősz,
s hidegebb, sötétebb a tél.
Lelkünkön átjár a metsző hideg szél,
miközben Rólad mesél.

Életem széthullott, s
zuhanásba kezdtem,
közben forróság járta át testem.
Ahogy egyre lejjebb hulltam,
a fénytől majd megvakultam.

Egyszer csak leértem,
egy forró szikla peremén eszméltem.
Ott volt az ördög,
forró lávafolyamban fürdött.

Mindenhol tűz volt,
s az üregben iszonyú nagy bűz volt.

Mikor lecsukódik két szemed,
valami ismeretlen kéz vezet,
s úrrá lesz rajtad a képzelet.

Halkabban ver a szív is,
mikor a messzeség elhalványul,
s hallod, valami hív is.

Lassan álom száll szemedre,
mint egy könnyű kis madár,
ráül szempilládra remegve.

Hinned kell az eső illatában,
a szivárványban,
a réten nyíló millió virágban.

Hinned kell a nevetésben,
a mosoly gyógyító erejében.
A napfelkelték melengető érzésében.

Hinned kell az erdő, a természet csodájában,
az állatok s madarak szépséges világában.