Fakéreg sóhaja száll fel a kályha mélyén,
a konyha gőze sűrű, édes felhő,
s mint régi könyv a nagyszülők ebédjén,
úgy nyílik meg a múlt, az a messze tűnő.

Az otthon most egy izzó, óvó fészek,
melyet a szeretet font gyönge szállal,
s bár kint a fagyos farkas-széllel szembe nézek,
bent minden arc mosolyog egy halk, szelíd imával.

   A sötét éjszaka leple alatt, ahol a hold sarlója ezüstös fénnyel hasítja át a bársonyos égboltot, állt ő, egy csodás nő. Ruhája, akár a hajnali köd, lágyan omlik köréje, míg tekintete az ég tündöklésére szegeződik. Nem a föld termését gyűjti ma este, hanem kezében fonott kosárral a csillagszüret idejének angyala ő.

   Fekete fenyvesek ágaiból font börtönfalak között állt a Vajda-kastély, ahol a köd soha nem oszlott el teljesen. Az ablakok sötéten meredtek a völgyre, mint egy halott szemei. Odabent a csendet csak az órák ketyegése és a személyzet halk, fojtott suttogása törte meg.
   Mindenki tudta a szabályt, ha a Hold kerekedni kezd, az ajtókat belülről kell reteszelni.

1., Karácsony, egy titkos, porlepte, régi könyvtár, melynek polcai tele vannak életünk történeteivel.

2., Karácsony, egy ősrégi erdő, melyben életünk fái nőttek, s mely annál sűrűbb, minél több szeretet van bennük.

3., Karácsonyfánk az életünk maga, amit éppen az tesz gyönyörűvé és egyedivé, ahogy azt feldíszítjük.

TM

   Karácsony varázsa nem a boltok polcain vagy a tálcán tálalt édességekben lakozik, hanem a levegőben vibráló, érezhető szeretetben, mely a tél legmélyebb óráiban ereszkedik alá.

   A népnyelv a „Bakony oroszlánjaként” emlegette őt, s bár a történelemkönyvek katonaként és kormánybiztosként ismerik, szülőföldemen, a somlói táj lankái között, neve egybeforrt a legendákkal. Noszlopy Gáspár alakja köré fonódik ez a történetem is, ahol a bálok fénye és a föld alatti járatok sötétje találkozik.

   Karácsony a beteljesülés pillanata, amikor a hosszú, sötét adventi várakozás aranyló fénnyé és illatos örömmé válik. Nem egy dátum a naptárban, hanem egy időtlen égi esemény visszatükröződése a földi porban. Ahogy a hideg éjszakában megszületett a remény csillaga, úgy szikrázik fel szívünkben a felismerés, hogy a végtelen a végesbe költözött.

A szeretet egy gyökérfonat, ami körülölel,
nem csak decemberben, hanem az év minden részében.

A szív alatt rejtőző üres, hűs verem
most még Betlehem,
hol a fény majd tiszta arannyá terem.

   Tündérvölgyben már mocorogni kezdtek a hóvirágok a tél fehér leple alatt, s elérkezett az idő, amikor Fagykirálynak lassan vissza kellett húzódnia az északi hegyekbe, hogy átadja helyét a Tavasztündérnek, Flórának.

   Néhány héttel Jégcsillag Ünnepe után különös sötétség telepedett a völgyre. Nem az a csillagos, barátságos téli éjszaka volt ez, hanem egy gomolygó, szürke Árnyékfelhő, amit egy gonosz Északi Boszorkány küldött, hogy ellopja a tündérek vidámságát és a tél békéjét.

   Tündérvölgy felett még ott lebegett a mézeskalács és a fenyőgyanta édes illata, de az ünnepi fények már lassan halványodni kezdtek. A karácsonyi forgatag után csend telepedett a tájra. A tündérek többsége behúzódott a meleg odúkba, teát szürcsöltek a kandalló mellett, és puha mohapaplanok alatt pihenték ki az év fáradalmait a legszebb ünnep után.

   Lassan elmúlt a tél, s amikor a tavasz első szikrái megolvasztották Tündérvölgy Ragyogó tavának jegét, és a virágok apró harangjai újra megszólaltak, Pille is visszatért a mindennapi életbe. De a szíve már nem volt a régi, emlékezett a Télapó műhelyének zümmögésére, a manók odaadására és a bölcsességre, amit az Északi-sarkon tanult.

   A hazatérése estéjén Pille mélyen elaludt a hosszú utazás és a sok munka után. Másnap, karácsony reggelén ébredt fel, és ahogy kinézett ablakán, nem hitt a szemének, mert a házukat betöltötte a sok csoda.

Fény ragyog be ablakunkon, s gyertya lángja ég,
kint a fagyos éjszakában csend suttog, oly csillagos az ég.
Idebent a mézeskalácsillat csak
úgy száll,
együtt lenni veletek,
a szívem erre vár.

   Mikor eljön karácsony este, a világ ezüstbe öntött álommá válik. Odakint a táj, mint egy hóval hintett krémes torta, hófehér palástot ölt, és a fák ágai üvegkristályos koronákká dermednek a csillagfényben. A csend, amely a hótakarón pihen, nem üres, hanem puha, bársonyos takaró, amely elnyeli az eddig szürke hétköznapok zaját.

   A karácsonyhoz vezető napok vékony, fagyos üveggé válnak, melyen átsejlik az ígéret fénye, de még nem törhető át. A levegő kicsit feszült is a várakozás csendjében. Ez a csend nem a hangok hiánya, hanem a lelkek belső szónoka, mely minden zajt elnémít, hogy hallhassuk az érkezés halk susogását.

   Karácsony estéjén a szeretet csillaga leszáll, és átveszi helyét a rohanó hétköznapok helyett. A fűszeres illatú, gyertyalánggal festett szobák menedékké válnak a kinti fagyos világtól, és a családi asztal körül ülő lelkek egy rejtett, láthatatlan fonállal kapcsolódnak össze.