A hattyúk tava pihen csendesen,
felszíne néha megrezdül kedvesen.
Lassan hegyek mögött búcsút int a nap,
tükrén szirmok közt hattyúk ringanak.

Ott a domboknak hátán, két karját kitárván,
a boldogság várt, hol lelked rám talált.

Szívem mélyén a vágy szikrája lángol,
szeretnék újra veled lenni, hol a nap ragyog, bárhol.

Emlékszem még a csókod ízére,
ahogy a szél a hajadba tépett.
Szemedben a csillagok fénye égett,
s közben suttogásoddal szerelmed
a csendben mélyen szívembe vésted.

A tó tükrében csillagok ragyognak,
csendes éjben titkok suttognak.

A víz felszíne halkan csobog,
elúszik rajta a múló idő, a hold ezüst hídján,
s hallani, ahogy utána a mélyből sok lélek zokog.

Mélyében az égbolt visszfénye,
a végtelen űr sötét rejtélye.

Felnézve, a csillagok tánca,
s a hold ezüst fénye,
mind-mind a létezés reménye.

Reggel az erdőn
éled minden langyos, lágy, simogató szellőn.

Messze száll a madárdal a szélben,
lakói már sokan vannak ébren.

A napsugár melengeti a rétet, ahogy a pára száll fel a magasba,
nem is láttál még olyan szépet.

Függönye mögött legelnek szarvasok s őzek,
lassan lépkedek, hogy ne zavarjam őket.

Tudod, szíve van a fáknak,
mint minden nyíló virágnak.
A fák is, mint Te, a szívükkel látnak,
nem hisznek senki másnak.

A szívükben kis vörösbegy fészkel,
énekét hallgatja a fa,
s elringatja fészkében minden áldott éjjel.

Hogy mit jelent nekem e táj?
Ha nem taposhatom,
simíthatom földjét,
a lélek fáj.

Oly szépek dombjai, hegyei, a rétek.
Megcsalni, s itt hagyni e földet vétek.

Bölcsőm volt, s itt lesz majd sírom.
Addig életem itt élem,
s harcaim földjén vívom.

Felkel reggel a nap,
a sok rügy melegszik fényében, végre elmúlt a fagy.

Dalra fakad a sok madár,
csivitel mindenhol a határ.
Éled az erdő népe, hallatszik szarvasoknak kecses lépte.

Lassan mindent magával sodor az élet, akár egy folyam,
a zord tél után, mint álmából felébredt csodavilág, olyan.

A táj kihalt, egyedül ballagok,
üresek az éjszakák, hűvösek a hajnalok.

Lassan feljön egy új nap,
az éjjel,
valahol, most is gyertyák gyúltak.

Visszanézek, utamon csak árnyékom követ,
hallom távolban elhúznak egy sírkövet.

Oly üresség van bennem,
fekete kabátot kellett vennem,
hogy testem a földre árnyékot vessen.

Mint pillangónak repte,
egy nyári napfényes este,
oly könnyű járása,
s gyönyörű a teste.

Vágyra hív arcának mosolya,
s keblének ringása,
közben megbolondít csípőjének ingása.

Én mondom, e világon nincs mása!

Elmennek, akiket szeretünk,
s utána már nem oly őszintén nevetünk.
Eszünkbe jut majd sok kép,
egy ismerős mosoly, mely oly szép.

Elmennek, akiket szeretünk,
s ez ellen semmit nem tehetünk.
Marad a sok emlék, mikkel kezemben úgy feléd mennék.

Megmarad egy ismerős illat,
mi még a közelséged hitében ringat.

Ülök egy vonaton, épp a lányom felé utazom.
Kinézek a tájra, melegség jár át, ahogy vár már a Drága.
Zakatolnak a sínek,
fejemben kavarognak a rímek.
Elhalad utam sok szép tájon,
hogy megöleljem, már én is nagyon várom.
Közelségére mindig vágyom,
akár télen, akár nyáron,
hisz
ő az egyetlen, drága kislányom.

Egyszer az időnek meg kellett állni,
nem tudott már tovább szállni.

A saját fogságába esett,
egy vekkerből, mi nem járt,
csak kifelé lesett.

Megtanulta, mi az csak várni,
s egy órásüzlet kirakatában tétlenül állni.

Az utcán sem történt semmi,
hisz állt az idő,
ott sem haladt senki.

Eljön hűvös szelek szárnyán,
novemberi éjnek táján,
minden csillog tőle, mint a márvány.

Ahol fehér lován halad,
zúzmara lesz lépte alatt.
Hirtelen ködös lesz,
s megdermed minden,
vacog a szív is itt benn.

Csend honol a folyó felett,
élettelen lett a táj,
nem vijjog a sok sirály.

Látom már a zöldeket,
égi könnycsepp öntözi a földeket.
Kizöldül a tisztás, a domb,
a nyíló virágokon méhecske dong.

Várom a tavaszt,
mikor mindenhol rügyet
s virágot fakaszt.

Érzem a lágy, simogató szellőt,
oly szép, mikor a napsugár áttöri a felhőt.

A tél búcsúzik, s zokog,
völgyben a patak csendesen csobog.

A szegény ember megbecsülte,
nélküle csak az éhség volt, mi nem kerülte.

Otthon éhes szájak nyúzták,
ekéjét nagy ökrök húzták.

Vetett földbe érte magot,
mit előző évről gondosan elrakott,
ha majd kikel, látja a napot.

Aztán évközben naphosszat csak kapált,
mígnem az éj sokszor leszállt.

Most kell, hogy szerelmesen dalolj,
s e dallammal szívemig hatolj.

Most kell, hogy selymes szoknyád fodrait lengesd,
s közben szívem gitárján, lelkem húrjait pengesd.

Most kell, hogy idebújj hozzám közel,
mint mikor pirkadat után a melengető napfelkelte jön el.

Életemben Rád oly sokat vártam,
közben szép lassan,
szinte észre sem vettem,
s szívem kősziklába zártam.

Miközben csak magam elé néztem,
neved milliószor a kősziklába véstem.

Könnycseppek peregtek a homokba,
mialatt ott hevertem romokba'.

Egy reggel aztán kis szellő jött, simogató, lágy,
s szívemnek kőfalán lyukat ütött a vágy.