Az erdő mélyén, hol zöld árnyék szőtt
puha mohaszőnyeget,
egy remete lakik, ki a csendbe költözött,
s a természet felett, mint öreg fa, őrködött.

Barátja a moha, palotája a tölgy,
szél a zenésze, s csermely a szava,
mitől dalol a völgy.

Szemében a múlt, mint őszi avar ég,
lelkében a béke, mint a hajnali ég.

     A húsvét nem csupán a tavasz ébredésének ünnepe, nem csak a barka illata és a friss zöld színek megjelenése. Sokkal mélyebb, sokkal érzelmesebb annál. Ez az időszak a reményé, a megújulásé, és a legfontosabb: a szereteté.

   Az Élet olyan, mint egy hatalmas, kissé kaotikus bolhapiac. Vannak itt csillogó, új dolgok, amikért azonnal lecsapsz, aztán vannak poros, réginek tűnő kacatok, amikről nem tudod, mire valók, de valamiért mégis megtartod őket.

Böjti szél hűvösen suhan,
tavasz ébred, az égen sok felhő rohan.

Húsvét Ünnepén,
locsoló vödörrel fiúk járnak,
adnak vele hideg vizet minden lánynak,
kik sikítva kiabálnak.

Piros tojások sorakoznak szépen
hímzett kendők alatt, a fényben.
Nagymama mesél régi időkről,
mikor a locsolás,
olyan volt, mint ékes szokás.

Mint sárga szőnyeg, terül el lágyan,
pitypangszirmok ezrei tündökölnek az aranyló nyárban.

A szél meglebben, s hirtelen beborul az ég,
szürke lesz, mi eddig gyönyörűen kék.

Elhallgatott minden, csend honol a tájon,
lassan megérkezik az áldás, hogy idelent életté váljon.

Mélyen a zöld szívében, hol a csend terem,
valami mindig hívogat, mint egy titkos rejtelem.

A fák büszkén állnak, otthont adva sok madárnak.
Ezer színben játszanak a napsugár körök,
a szellő lágyan suhan a lombkoronák között.

Ülök egy padon,
s csendesen lábam a hiány tavának vizébe lógatom.

Oly sokszor megfürödtem már e
tónak jéghideg vizében,
visszatérésednek ábrándos hitében.

A csend most mélyebb, mint a tó,
űr tátong bennem, s ez az érzés folyik,
szétárad testemben, mint egy örvénylő folyó.

Aranysárga tenger hullámzik lágyan,
a szél simogatja, s elsuttogja neki halkan minden vágyam.

Napfényben fürdik minden egyes szála,
mintha a mennyország kapuja nyílna meg nála.

A sok pipacs köztük, pirosló lángok,
olyanok, mint
lidérc módjára táncoló lányok.

Lassan hull az égi könny,
s földet érve csendben szétterül.

Nedvét szomjas por issza fel,
leveleken a cseppek tánca lágyan életre kel.

A szív egy új reménytől felderül,
a téli bánat fátyla lassan semmibe merül.

Régi álmok újra ébredeznek,
s lelkem mélyén friss virágok éledeznek.

Hirtelen a tó tükrén egy árny suhan,
mint egy szép pillangó, olyan.

Lassan száll, csillogó hajjal, lágyan,
a vízbe merülni lenne utána vágyam.

Könnyed, kecses testtel csak úgy siklik a habokon,
mintha a széllel együtt született volna valami túlvilági partokon.

A szívem jobbra hív, az ész meg balra húz,
e két út közt a kétség szinte nyúz.

Melyik a helyes, melyik a fény,
hol találom meg, ahol él a remény?

Az ész hideg, mint a jég,
logika és számok, nincs kétség.
De a szív lángol, mint a tűz,
érzések vihara, mitől félsz, s lehet, majd elűz.

A döntés súlya rám nehezedik.

A hattyúk tava pihen csendesen,
felszíne néha megrezdül kedvesen.
Lassan hegyek mögött búcsút int a nap,
tükrén szirmok közt hattyúk ringanak.

Ott a domboknak hátán, két karját kitárván,
a boldogság várt, hol lelked rám talált.

Szívem mélyén a vágy szikrája lángol,
szeretnék újra veled lenni, hol a nap ragyog, bárhol.

Emlékszem még a csókod ízére,
ahogy a szél a hajadba tépett.
Szemedben a csillagok fénye égett,
s közben suttogásoddal szerelmed
a csendben mélyen szívembe vésted.

A tó tükrében csillagok ragyognak,
csendes éjben titkok suttognak.

A víz felszíne halkan csobog,
elúszik rajta a múló idő, a hold ezüst hídján,
s hallani, ahogy utána a mélyből sok lélek zokog.

Mélyében az égbolt visszfénye,
a végtelen űr sötét rejtélye.

Felnézve, a csillagok tánca,
s a hold ezüst fénye,
mind-mind a létezés reménye.

Reggel az erdőn
éled minden langyos, lágy, simogató szellőn.

Messze száll a madárdal a szélben,
lakói már sokan vannak ébren.

A napsugár melengeti a rétet, ahogy a pára száll fel a magasba,
nem is láttál még olyan szépet.

Függönye mögött legelnek szarvasok s őzek,
lassan lépkedek, hogy ne zavarjam őket.

Tudod, szíve van a fáknak,
mint minden nyíló virágnak.
A fák is, mint Te, a szívükkel látnak,
nem hisznek senki másnak.

A szívükben kis vörösbegy fészkel,
énekét hallgatja a fa,
s elringatja fészkében minden áldott éjjel.